2013. július 26., péntek

2.fejezet - Starry Eyed

~A


pádat kórházba szállították. - elhalt a hangja, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Megkérdeztem volna, hogy mi történt, de fontosabbnak tartottam, azt, hogy melyik kórházban van. Próbáltam minél gyorsabban, minél több információhoz jutni, még ha a levegő meg is akadt közben a tüdőmben. Majd letettem a telefont és idegesen felálltam a többiek közül.
-          Mi történt? Ki hívott? – Zayn már egy ideje engem nézett. Biztos látszott rajtam hogy elég feszült vagyok. Hogy nem kaphattam valami jó hírt. Az arcom, ilyenkor gondolom még fehérebb volt a megszokottnál, és ügyetlenül toporogtam a lépcsőfokokon lefelé.
-          Az apám kórházban van. – jelentettem ki. Danie a szája elé kapta a kezét, pedig nem ismerte, Zayn viszont felállt és mellém sétált.
-          Mi történt? – kérdezte. A földet bámultam. Már menni akartam, de nem tudtam mi legyen. Ő nem akar jönni, tudom. De nekem nincs kocsim, nem tudok elmenni, ha az övét elviszem, meg nem tud haza menni.. Kérdésére válaszolva megráztam a fejem.
-          Fogalmam sincs.
-          Akkor most megyünk? – reménykedve húzta össze szemöldökét, és várta a nemleges válaszom.
-          Én igen Zayn, neked nem kell. – szemei felcsillantak, de mégsem örült teljesen az én szomorúságom miatt.
-          De hogy mész oda? Elviszlek Enn, ez a legkevesebb.. – hirtelen lehangolódott. Tudta mindig is, hogy nem szeretem és nem is tudom másokra kényszeríteni az akaratomat. És rá sem tudnám, ha ő nem akarna ennyire segíteni nekem mindenben.
-          Elviszem Malik. – ált fel Danielle. – Már úgy is menni akartam, majd utána haza dobom. – veregette meg a vállát.
-          Igazán n.. – inics szükség erre. Mondtam volna, de ő egyszerűen csak befogta a szám. Furcsák errefelé az emberek. Furcsák és gátlástalanok.
-          Fogd be és gyere velem! – meg ragadta a karom és magával húzott. Utólag feléjük intettem, majd eltűntünk a lépcső felé. Sietős léptekkel mentem felfelé. Nemcsak mert apám éppen a sürgősségin van, hanem mert nem bírtam tovább itt maradni. Danie előkapta a kulcsokat és kinyitotta az autóját. Kicsit kopott volt, de a motorja nagyon szépen bőgött fel a csendben. Kezdett egyre sötétedni, így a fényszórók nagyon jól jöttek. Danie elindult én pedig gyorsan bekötöttem magam. Csendes volt az út. Nem szól a rádió se mi, és a motor sem csapott nagy zajt. Tekintetem a szélvédőre szegeztem, néztem ahogy a fények vissza csillannak rajta, és vártam arra amikor végre kiszállhatok.
                                                                         _______________
Nem tudom hány órát lehettem bent apu kórházi szobájában, de nem tűnt nekem többnek fél óránál, a telefonom mégis már tizenegyet mutatott mikor kiléptem az ajtón. Neki még sajnos bent kellett maradnia. Súlyos agyrázkódást szenvedett, és a válla.. valami történt a vállával. Valószínűleg megrándult, de nem tudják még megmondani. Azt mondta jól van, ne aggódjak, mégis, mikor megkérdeztem, hogy történt, annyit mondott, hogy nem emlékszik. Senki nem tudja hogyan történt, Ronan az autó alatt, a műhelyben talált rá. Ott ahol utoljára láttam. Nem bírt lábra állni.
Elméletileg pár nap és haza jöhet, ha addig eltudják végezni a vizsgálatokat és meggyógyul. Ahogy elnézem, a gyógyulással nem lesz baj, nem fog ez olyan hosszú ideig tartani, mint gondolják, hiszen azon aggodalmaskodott már mielőtt bejöttem, hogy el fogok-e boldogulni egyedül az üzlettel, amíg neki itt kell kuksolnia. Megnyugtattam afelől, hogy teljesen nyugodt lehet emiatt, ő pedig engem, hogy semmi baja sincs és ne legyek ideges.
Megegyeztünk, így már nem azzal a kétségbe esett arccal távoztam, mint amivel jöttem.
Hiába azt mondtam Danienek, hogy nem fog soká tartani, én mégis órákon keresztül voltam bent, ő hihetetlen mód megvárt. Már a kocsiban ült Justin Timberlake új albumát hallgatva, mikor átléptem a küszöböt. A kocsihoz léptem, és megkocogtattam az üveget a körmömmel. Danie megugrott és ijedten tekerte lejjebb a hangerőt.
-          Huh, csak te vagy az. – megkönnyebbülés ült ki az arcára és egy sóhaj hagyta el a száját, mikor végre beszálltam.
-          Csak én.
-          Na? Minden oké? Mehetünk? – indította a motort, bár még nem válaszoltam.  Kigördültünk a parkolóból és neki vágtunk az útnak. Ugyan olyan csend volt, mint amikor jöttünk, azzal az egy különbséggel, hogy most háttérzajnak a Tunnel Vision szólt. Így a csendet sem úgy a szó szoros értelmében gondoltam. Csak mi nem hallattuk a hangunkat.
Én nem vagyok egy beszédes típus, ő pedig gondolom nem éreztem úgy, hogy lenne miről dumálnunk. Hiszen teljesen különböző a világ amiben élünk. 
…Viszont lehet, hogy talán pont ezért tudna ő nekem segítségemre lenni. Fogalmam sincs mi az oka annak, hogy ennyire kitaszított vagyok Zayn baráti közében. Mikor lényegében ugyan az a sorsunk. Egyedül élek egy kis lakásban az apámmal. Nem vagyunk valami gazdag „család” pont ezért kell nekem is rengeteget dolgoznom, hogy legyen miből fizetni a tanulmányaimat. Nem azt mondom, hogy teljesen reménytelen nálunk a dolog, de azért annyi szent, hogy a nadrágom nem gyárilag lett ilyen kopott.
Talán az lehet a gond, hogy nem úgy viselkedem, mint ők. De… Danie sem.
Zayn ötletét még mindig elvetem. Nem, nem és nem azért utálnak mert a barátnője vagyok. …Viszont akkor miért?
-          Szerinted min kéne változtassak, hogy olyan legyek mint te? – nem akartam megkérdezni. …Jó, de meg akartam kérdezni, csak nem így és nem most. Kicsúszott a számon.
-          Hogy olyan legyél mint én? – nevetett fel kurtán. Ebből már nincs vissza út. Bólintottam egyet. – Ne akarj olyan lenni mint én.
-          Miért ne? Nem vagy olyan mint ők, téged mégis elfogadnak. – Ők. Nem mondtam nevet, mégis bárki halotta volna, tudta, hogy róluk beszélek.
-          Elfogadnak, mert velük más vagyok. – idegesen dobolt a kormányon. Érzékeny téma. Értettem. De… mégis többet akartam tudni. – Úgy érzem magam ilyenkor… - valami nagyon ütős példát akart mondani, de látszólag semmi sem jutott az eszébe. Sajnos az van, hogy Danie is egy olyan normális lány mint …akár én. De ha összekerül ilyenekkel, az olyan mintha szépen lassan egy új ént kapna.
-          Mintha magába kerítene a sötét oldal? – hasonló érzéseim voltak, mikor először találkoztam velük a vonati sínek mellett, éjjel. Nem volt valami bizalomgerjesztő már akkor sem ez a társaság, pedig ez még az elején volt. Zayn azt hitte majd vele tartok, mint addig mindig, mindenhova. Egész idő alatt nem beszéltem, csak ők. Hallgattam a terveiket, a sztorijaikat és egyre kezdtem úgy érezni, hogy a gonosz, szépen lassan magával visz engem is. Olyan ez, mint mikor egy jó filmet látok és teljesen bele élem magam. Akkor is ez történt. Egy pillanatig azt hittem közéjük tartozom. Hogy engem hibáztat a világ mindenért. Átragadtak rám az ő nézeteik, de képes voltam ellene tenni. Nem akartam egy lenni közülük, és ez mostanra semmit sem változott.
-          Pontosan olyan. – válaszolta és egy pillanatra fájdalmasan összeszorította szemeit. – Blue, attól félek, téged is tönkre fognak tenni. Ne akarj megfelelni nekik.
-          Én nem akarok! – annyira. – Csak… nem bírom, hogy ennyire utálnak. Kérlek mondd meg mit tegyek! – Danie egy nagy sóhajt hallatott és megcsóválta a fejét.
-          Ne akarj megfelelni nekik. Ne.
-          Most nem erről van szó.. – soha, de soha nem éreztem még ilyen rosszul magamat a bőrömben, mint most. És nem is a baleset miatt. – Én azt szeretném, ha Zaynnek felelnék meg. – Danie hangosan felnevetett és már kezdte volna az ilyenkor használatos sablon szövegeket. De nem hagytam, hogy félbe szakítson. – Azt akarom, hogy olyan legyek akit Zayn érdemel. Hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam…
-          Komolyan? Komolyan egy utolsó mocskos kurva akarsz lenni?! Zayn összeteheti a kezeit, hogy neked ilyen ízlés ficamod van. Egy magad fajta lányt soha az életbe nem szedett volna össze a híres Zayn Malik. – Danie kiborulása váratlanul ért. Nem igazán tudok erre mit mondani, csak hogy nem értek vele egyet. Akárkit megkap, akit csak akar. Egyetlen nézés és a csaj hanyatt vágja magát neki. Ezért jár olyan feszélyezett érzéssel a barátnőjének lenni.
-          Én csak… azt mondom, hogy szánalmasan unalmas vagyok. – még csak meg sem próbált tiltakozni. Igazam volt… sajnos. De, talán nem is ez volt a fő probléma. Sokkal inkább az hogy teljesen, és menthetetlenül beszari voltam. – De megváltozom… - tettem hozzá halkan. – Vagyis próbálok.
-          Blue.. most nézd milyen jól elbeszélgetünk. Ott meg sem mertél szólalni. Nem tudom, szerintem, ha kicsit bátrabban viselkednél…? – rám nézett és megemelte a szemöldökét. – Ez lehet a megoldás. – A megoldás..? Elfordítottam a fejemet, és kinéztem az ablakon. Államat a tenyerembe támasztottam, ezzel arra utalva, hogy egy ideig ezzel fogom elütni az időt. Nézni fogom az utat. Az üres, sötét csendes utat.
Egyetlen egy távoli fénypont látszódott, de az is az útszélről, inkább a pusztaság felől jött. Nem mozgott, mint a miénk, az egy helyben állít. Ahogy közeledtünk hozzá egy autó formálódott ki a sötétségből. Mellette két alak állt. Az egyik egy nagydarab rövid hajú, majdhogy nem kopasz a másik pedig egy alacsonyabb, de izmos, fura járással. A majdnem kopasz közvetlenül az út szélére állt, mikor meglátta az autónkat. Kinyújtotta a kezét, hüvelyk ujját az ég felé emelve.
-          Oké, kezdhetjük ezzel. – jelentettem ki és feléjük mutattam. – Húzódj le! – Nem igazán vall rám ez, tudom. De itt az ideje elkezdeni őrültségeket csinálni. Ha az kell hogy bátrabb leszek, ahhoz, hogy elfogadjanak, legyen.
-          Meg vagy húzatva? ..Így kezdődnek a horrorfilmek is! Ezek simán elrabolhatnak minket és hidd el nekem, nem vagy kíváncsi arra mi következik azután.
-          Csak húzódj le, majd én kiszállok. – sóhajtottam egyet mire megütögette a kormányt. Nem igazán tudta mi lenne a helyes. Én sem tudtam. Talán öt perc múlva megbánom ezt a döntést talán nem. Még semmi sem biztos, leszámítva azt, hogy oda fogok menni hozzájuk. Még ha sorozat gyilkosok is. Danie vonakodva ugyan, de megállt mellettük. Leállított a motort, és rám nézett.
-          Betárcsáztam a rendőrséget. Most kiszállhatsz. – halkan felnevettem, majd kilöktem az ajtót és bevágtam magam mögött. A két fiú azonnal felém fordult. Ijesztő látványt nyújtottak. A magasabb egy ujjatlan farmerdzsekiben feszített, így kivillantak tetoválásai kidolgozott izmain. Lefogadom elég zűrös a pasi. A kisebb egy sima trikót viselt, ami fénykorában talán fehér volt. Most inkább olyan szürke és fekete, a motor olajtól. A kocsi elég szép példány volt. Egy BMW. A teteje fel volt nyitva és füstölgött. Gondolom beégett a motor, de az is lehet, hogy az utasok csak fáztak és azt hitték így melegebb lesz.
-          Haver, egy csajt stoppoltál… - csapott a szőke a haverja mellkasára. Megcsóválta a fejét nevetve majd felém sétált.
-          Sziasztok…
-          Szia! – nyújtott kezet az immáron előttem álló. Csuklójáig fekete volt a mancsa. Az alkarjától kezdte vissza kapni az emberi színét. Rá néztem fintorogva. Bár… tulajdonképpen nem zavart, hiszen mégis csak egy autószerelő vagyok. Ha rózsaszín a körmöm és magas sarkúban vagyok akkor is. Egy kicsit hezitáltam, de végül is felé vittem a kezemet. A srác lenézett rá és abban a pillanatban elhúzta. – Ohh bocsánat. – törölte pólójába azzal a reménnyel, hogy így lejön, de nem jött össze. Halkan nevetni kezdett, így kivillantak csoda szép fogai. Észre sem vettem, de egy ideje már át tért a tekintetem mocskos kezéről az arcára.  – Hát ez nem sokat segített. – mondta és hirtelen felpillantott rám. Pontosan bele a szemembe. Egy pillanatra mintha megakadt volna a lélegzetem. Úgy éreztem, mintha láttam volna már ezt a srácot. Valahol valamikor. Mintha ismerném valahonnan…Nem tudtam biztosan, de éreztem. A szívem zakatolása felerősödött, annyira felhangosodott, hogy betöltötte fülem, és elnyomta a hangját. Pedig azt hiszem éppen most mutatkozott be. Leolvashattam volna a szájáról, de nem tudtam elvenni róla a tekintetem a szeméről.
A srác szemei… teljesen megbénítottak. Kékebb volt mint a tenger, vagy mint az égbolt. Sötét volt, de mégis világos. Mintha bele lopták volna az összes csillagot. Egyszerűen leírhatatlan.
Valami megérintett.
Egy kicsit összerezzentem, de viszonylag megnyugodtam mikor rájöttem, hogy csak ő az. És kezet akar fogni velem. Halkan kifújtam a levegőt és miután ő bemutatkozott, azt hiszem rajtam a sor.
-          Én… én Cheyenne Blue vagyok. – sikerült végre összeszednem magam.
-          Blue? Mint Blueberry? – kérdezte a szőke. Megvontam a vállam és a szememet fogattam.
-          Csak Berry..! – …a pokolba! – Akarom mondani Blue. – hadartam hozzá. Ennyire béna is csak én lehetek.
-          Jól van Berry. – nevette el magát, és nem tagadom, egy kicsit én is elmosolyodtam. De csak és kizárólag azon az idióta nevetésen, és a furcsa akcentusán.
-          Én Liam vagyok, szia! – gyorsan megrázta a kezemet majd rátért a lényegre. – Öhm.. nincs esetleg valami pasi ott a nálad. Bedöglött a kocsink. – Liam, a tetkós vázolni kezdte a helyzetet. – Egyszer csak leállt a motor és mostanra már füstöl is. Fogalmunk sincs mi történt.
-          Nem, egyedül vagyok, egy  …barátnőmmel. De ha gondolod szívesen megnézem az autód. – Liam arcán egy érdekes vigyor ült meg. Ez a „te csak egy lány vagy” nézéssel karöltve. A szőke csak felvonta a szemöldökét, de mind a kettő jó alaposan végig szkenneltek a szemével. Nem értem miért vált ki ilyen reakciókat az emberekből az, hogy értek a kocsikhoz.
-          Magas sarkú van rajtad kislány. – lépett közelebb a colos.. ööö Liam.
-          Maradjunk a Bluenál, oké? – tartottam magam elé a kezeimet.
-          Okés Berry. – Mr. „kékszemű” megszólalt.
-          Akkor, megnézhetem a kocsit, vagy sem? – sétáltam a felhajtott motorháztető elé. A két jómadár követett. Behajoltam, hogy lássak is valamit, hiszen eléggé sötét volt már ilyenkor. Szét volt szedve minden, amit csak szét lehetett szedni. Gondolom ezt most csinálták, míg „javították” az autót. Egy pillanat alatt visszatettem mindent a helyére, és így azonnal rá jöttem mi hibádzik. – Elszakadt az ékszíj. – emeltem ki és meglengettem előttük.
-          Oh.. – sütött róluk, hogy lövésük sincs miről beszélek, de értelmesen bólogattak, mintha mégis tudnának valamit.
-          Fingotok sincs miről beszélek, ugye? – csípőmre tettem a kezemet, mire azok ketten megrázták a fejüket.
-          Nincs.
-          Oké, van pótékszíj vagy nincs? – kérdeztem, bár tudtam felesleges. Most jött volna az a kérdés, hogy „az mi?”, ha a csendben felhangzó ajtó csapódásra nem fordultak volna meg.
-          Blue! Bluuue! – üvöltött Danielle és felém sétált.
-          Nyugodj meg Danie, ezek a fiúk nem gyilkosok. És kicsi a valószínűsége annak, hogy elrabolnak minket. – az alacsonyabb megint nevetni kezdett.
-          Uhh.. Akkor jó. Nincs itt térerő. – nyomogatta a mobilját.
-          Igen… ezért kellett stoppolnunk.
-          Ééértem! És hogy is hívnak benneteket?
-          Ő Liam Payne. – mutatott a barátjára, majd magára. – Én pedig Niall. Niall Horan. – Szóval Niall. Majdnem olyan szokatlan és fura név, mint a Cheyenne.
-          Én Danielle Peazer vagyok.
-          Szép név. – jegyezte meg Liam.
-          Köszönöm. – motyogta halkan és a füléig elvörösödött.
-          Oké… Hol tartottunk? Ja igen… van ékszíjatok? – Niall megrázta a fejét Liam pedig nem is figyelt arra, hogy hozzá is beszélek. – Ezek szerint nincs. …Danie levennéd a harisnyád? – fordultam felé. A lány szemöldöke hirtelen az egekbe szaladt.
-          Hogy mit csináljak?
-          Kéne a harisnya… Azzal egy ideig lehet helyettesíteni. – egy hatalmasat mosolygott a szöszi, mire Danienek oldalra csúszott a szája. 
-          Jó, de jössz nekem egyel…! – mutatott rám és elkezdte lehámozni magáról
-          Hé! Ők jönnek neked és nekem is. Nem én, oké?
Egy pillanattal később már az autót csináltam. Nem volt egy nehéz feladat, így viszonylag gyorsan is ment. Azt gondolom, ez lassan már csukott szemmel is menni fog. Még utó ellenőrzéseket tettem, közben Niall mellém támaszkodott az autójának.
-          És mit keres az éjjel közepén két lány egy ilyen elhagyatott helyen?
-          Apám kórházban van. Elmentem hozzá, Dan pedig csak elhozott. – megtörölgettem a kezem és bár készen voltam, úgy tettem, mint aki még dolgozik. Valamiért élveztem ennek az idegen srácnak a társaságát, aki talán nem is idegen. Az arca ismeretlen volt, de a szemei nem. És úgysincs otthon senki. Nem szeretek egyedül lenni ott éjjelente.
-          Oh… De jól van ugye? – ennyi. Ennyi nem jutott Zaynnek eszébe. Egy idegennek pedig igen.
-          Elég jól, de még bent kell maradnia. 
-          Értem. – látszott rajta, hogy nagyon nem erre akarta terelni ezt a beszélgetést. Ha tehette volna most gyorsan elment volna, hogy megint ide sétálhasson, de azt hiszem késő.
-          Hát, én kész vagyok. Most jónak kell lennie. – csuktam le a tetejét. Liam egyből bepattant és beindította a motort. Kicsit vonakodva ugyan, de elindult.
-          Huha! Berry, nagyon köszönjük! – Niall arca kivirult. – Mivel hálálhatjuk meg?
-          Nem raboltatok el bennünket, szóval szerintem kvittek vagyunk.  – mosolyodtam el, Danie pedig összeráncolta a homlokát.
-          Hol tanultad ezt? – Nézett ki Liam az ablakon.
-          Autószerelőként dolgozom. Afféle családi foglalkozás. – vállat vontam és visszanéztem a szöszire.
-          Na de tényleg. Mennyivel lógok?
-          Semennyivel! 
-          Azt mondod autószerelő vagy. Te megcsináltad a kocsink. Szóval tartozunk neked.
-          Nem fogadok el pénzt, nem azért álltunk meg. – összefontam magam előtt a karomat és mérgesem néztem rá, de ő nem vett engem komolyan.
-          Jó, de …akkor el kell jönnöd velem valamikor vacsorázni. – egy halvány mosolyt vett az arcára és belenézett a szemembe. Gondolom így szokta megnyeri magának a lányokat. Ezzel a nézésével, és a mellé társuló mosolyával.
Meg kell hagyni hatásos, de nekem nem csak hogy barátom van, de a nevén kívül – ami már eszembe sem jut – nem tudok róla semmit. Még közel sem biztos, hogy nem őrült és a vacsora után bevág az autójába és elhajt velem valahova, ahol bezár egy pincébe vagy tudom is én. Már csak az a kérdés, hogy én meg akarom-e tudni mi fog történni. Hogy ki ő egyáltalán. És, hogy tényleg láttam-e már valahol.
-          Tényleg nincs szükség erre. – megráztam a fejem és közben próbáltam leoperálni róla tekintetem.
-          De én szeretném. Így olyan hülyén érzem magam.
-          De én tényleg nem szeretném… - a srác lejjebb hajtotta a fejét. Az lehet a gond, hogy talán érzi, nem magam miatt akarom őt lerázni.
-          De legalább a számod… A számodat megkaphatom, tudod ha esetleg valami baj lenne az autóval. – rafinált a srác, az már fix.
-          Jól van, legyen. – adtam be a derekam. Akár csak az előbb, most is visszatértek a színek az arcára és egy nagy, nagy mosoly is. – Mondjam? – a telefonja helyett elővett egy tollat. A kezembe nyomta és kinyújtotta elém a karját.
-          Valami nem oké a mobilommal. Addig írd ide, majd bemásolom. – az alkarjára mutatott. Nem igazán tudtam, hogy kezdjek hozzá. Nem mertem megérinteni. Ujjaim között forgattam a tollat és óvatosan bőréhez érintettem. Elkezdtem rá írni egymás után a számokat. Csak arra koncentráltam, hogy ne rontsam el, hogy ne érintsem meg, miközben firkálok, és még olvasható is legyen. A végére pedig oda írtam a „nevem” nehogy elfelejtse, ahogy én az övét…                                              
Blueberry xX
Hirtelen nevetést hallatott, mikor meglátta, mit írtam neki. Én viszont ismét csak elmosolyodtam.
-          Én is felírjam neked, hogy tudd ki keres, vagy…? - nem hagytam, hogy befejezze orra elé nyújtottam a kezemet. Ő, kicsit közvetlenebb típus lehetett, hiszen azonnal a jobb kezébe fogta a karomat és a csuklóm közelében írni kezdte a számát. Hüvelyk ujja súrolta a bőrömet. Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy véletlen, de minden esetre megborzongtam tőle. Nem hagyta ott a nevét csak egy sima egyszerű smiley-t, majd zsebre tette az íróeszközt.
-          Ha végeztetek, mehetnénk. – szökellt mellém Danielle. Bólogatni kezdtem és követtem őt a kocsi felé. Már későre járt. Ideje haza menni.
-          Még egyszer köszönjük a segítséget. – intett Liam az ablakból. Elköszöntek tőlünk, és mi is tőlük, majd bevágódtam az autóba, miután elhajtottak. Sóhajtottam egyet. Elég érdekes egy nap volt ez. Találkoztam Zayn második családjával, az apám kórházba került és azt hiszem szereztem három barátot. Danie is beszállt és útnak eredtünk mi is. Ugyan olyan csend volt mint mikor jöttünk, de nem akartam, hogy ez most így legyen.
-          Szerinted, jó ötlet volt ez? – nem bíztam és a mai napig nem bízom a saját döntéseim helyességében, így mindig arra van szükségem, hogy valaki alátámassza.
-          Mármint mi? Blue ugye tudod, hogy sokkal rosszabbul is sülhetett volna ez el. Lehetett volna egy végezetes hiba. – persze elrabolnak és bla és bla és bla. Ezt mintha ma már hallottam volna.
-          Meg kellett volna adnom a számom? Tudod, hogy én Zaynt szeretem. Miért kellene akkor egy másik pasi száma? – aggodalmasan kezdtem dörzsölni az éjfél kék tintát a bőrömről. Akaratlanul ugyan, de megjegyeztem magamban, hogy ez a szín is visszatükröződött a szemében és elpirultam miatta. A kék összes árnyalatát meg lehetett találni szemében. Meseszerű volt, mikor bele néztem.
-          Hé! Ne szedd le! – tolta el a kezem Dan ezzel együtt pedig ki szertefoszlott a magam előtt felvázolt szemek látványa.
-          De… Zayn.
-          Előbb mentsd el. Figyelj! Hidd el nekem, kelleni fog ez még neked. Ha másért nem, csak egy jó hallgató, lelki tanács adó, esetleg egy barát, vagy hogy féltékennyé tedd Zaynt.
-          Miért akarnám..?
-          Szükséged lesz még erre a fiúra. És amúgy is. Azzal, hogy azt letörlöd, nem akadályozod meg, hogy ő felhívjon. – igaza volt. Elő is vettem a mobilom és bepötyögtem a számot.
-          Hé, nem emlékszel esetleg, hogy mi a neve? – kellemetlen, de igen, elfelejtettem. Nem egy hétköznapi neve volt. A Cheyenne-t is csak azért tudom megjegyezni, mert a sajátom.
-          Nem tudom, onnantól ki esett minden, hogy „Ő Liam Payne.” De neked kéne tudnod, hát neked jön be. – a mondat elején, még halkan kuncogtam a végére hirtelen felhagytam ezzel.
-          Jesszus Danielle! Nem jön be nekem. – tiltakoztam felemelt hanggal.
-          Nyugodj meg. Nem azt mondtam, hogy bele vagy esve. Csak hogy tetszik neked. Csak azt akarom tudni, hogy mit látsz benne. Nem beszéltetek sokat te mégis tiszta vörös lettél ha csak rád nézett és nem tudtad le venni róla a szemed. Nem tudom, hogy feltűnt e neked, vagy nektek, de nekünk igen és Liammel ezt alaposan ki is beszéltük.
-          Istenem… muszáj volt? – Dan egyszerűen bólintott.
-          Igen, de most mondd el! Hallgatok mint a sír, ígérem. Zayn azt sem fogja megtudni, hogy találkoztunk velük. Szóval… mi fogott meg benne. – lecsúsztam az ülésben és lehunytam a szemeim. Valami ütős, poénos kibúvó választ kerestem, de ez nem az én asztalom.
-          Dan, én mondom, hogy nem…
-          Esküszöm! – szakított félbe. Közben viszont megérkeztünk. Leparkolt a ház elé, és bezárta az ajtót, hogy véletlenül se tudjak megszökni a válaszadás elől.
-          Azt hiszem… láttam már őt valahol. A szemei pedig… A szemei olyanok mintha a csillagokat nézném. – válaszoltam egyből a következő kérdésére is, majd a kilincs után nyúltam. – Köszönöm, hogy elhoztál. – kiszálltam az autóból. – Jó éjszakát! – becsuktam magam mögött az ajtót. Danie elhajtott.
A bejárathoz sétáltam. A rideg és jellegtelen ajtó előtt megálltam és előkapartam a kulcsomat. Elfordítottam négyszer a zárban, majd vissza is hasonlóan. Az összes cuccomat, ami egy táska volt a pultra tettem és a cipőmet beraktam a helyére. Nem szerettem a rendetlenséget így mindig próbáltam megelőzni. Kikerültem a szoba közepére állított kanapét és a szoba végébe sétáltam.
Gondosan felkapcsoltam a villanyt a lépcsőn, az alsó szinten pedig le. Pillanatok alatt az emeltem voltam, és egy gyors villanyváltás után besétáltam a szobámba, át a keskeny fehér falú, padló szőnyeggel leterített folyosón. Nem volt túl nagy a szobám, ahogy egy a ház sem. Az földszint nagy részét a műhely tette ki. Azon kívül egy nappali, konyha ebédlő és fürdőszoba volt lent. Az emelet már más volt. Ott is volt egy fürdő szoba azon kívül pedig három sima hálószoba. Az egyik - a legtávolabbi – volt az enyém. A másik apukámé a harmadik pedig a vendégszoba. Csak kettőnknek ez az igen pici ház, nem is volt olyan kicsi.  Ha többen jöttek vendégek – ami nagyon ritka volt – akkor éreztük, hogy közelítenek felénk a falak, de egyébként tökéletes volt. Mindig is imádtam ennek a háznak minden egyes részét. Nem tudom, mi lesz, ha egyszer „kirepülök a családi fészekből” és majd a megfelelő fiúval összeköltözöm. Ijesztő bele gondolni is, hogy ne ide jöjjek haza.
Ledobtam magamról a ruhámat, és egy hatalmas méretű pólóba bújtam. A földön heverő puha matracomra néztem. Hogy tegnap nem itthon aludtam, kezdtem hiányolni azokat a furcsa álmokat, amik itt, ebben az ágyutánzatban szoktak engem érni.
A matrac alatt egy láb nélküli ágy talpazat volt, körülötte, hogy eltakarják a vasat pedig párnák. A huzata egyszerű volt. Egy sima fehér lepedő terítette azt és a takaróm. Az egy minden féle rongyokból összetákolt példány volt. Még anyukám kezdte el csinálni nekem. Minden egyes rongyot össze vart, amihez bármi emlék fűzte a családunkat, vagy engem. Mióta ő már nincs, én folytattam ezt a takarót. Egyre nagyobb és csúnyább lett, de nekem mégis sokat jelentett. Ez az egyetlen dolog, ami anyukámból maradt, mint emlék.
Pillanatok alatt végeztem a fürdőszobában, és kifelé jövet leoltottam a villanyt.
Bebújtam az ágyamba és magamra húztam a takaróm. Mélyen beszívtam az illatát, és hátra dőltem a párnák közé. Elő vettem a telefonom. A kék szemű srác körül forogtak még mindig a gondolataim. Nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ismerem már őt. A nevét mégsem tudtam.
A félbe hagyott új névjegyre mentem és a névhez érintettem a mutató ujjam. A szívem megint hangosan zakatolt. Ideges voltam, a semmiért. – A képernyő alsó részén felugrott a billentyűzet. És én lassan pötyögni kezdtem a betűket: „Csillag szemű”


Azt hiszem egy kicsit bele kell jönnöm még a sztoriba...
De ti! Huha, elképesztőek vagytok! Hét kommentet kaptam és már tizenketten vagyunk:D Hihetetlen! Köszönöm:D
Úgy döntöttem ebben lesz inkább második rész, bár még mindig néhol Rikkit írok Blue helyett. És nehéz egy kedvesebb félősebb lányt vázolnom nektek Goodlin után. Utána persze többször is át kell olvasnom, hogy stimmelnek-e a részletek. Ha nagyon elkap az ihlet talán lesz, de már nem hiszem, most nagyon bele vagyok merülve ebbe:)

Kommenteljetek!


5 megjegyzés:

  1. Nagyon ügyes vagy,hihetetlenül írsz és "csillag szemű" *-------* Az,hogy a bandatagok úgy szerepelnek,mint normális emberek,nagyon jól fellendíti a sztorit! Hozd gyorsan a következő részt,nagyon várom!

    VálaszTörlés
  2. Imáádom *-* Nagyon ügyes vagy,és nagyon tetszik ez a rész :D Remélem sietsz a kövivel mert már nagyon várom!! *-*♥Szerintem a kinézet így jó ahogy van :D
    ui: Imádok olvasni,és te mit olvasol? :D

    VálaszTörlés
  3. ügyi,várom a kövit:)

    VálaszTörlés
  4. nekem nagyon tetszett ez a resz is *----------* kovivel siess kerlek :D
    kivancsi vagyok ki volt az az elenszenves szoke haju srac az elso reszben ha nem Naill 'Csillag szemu' :DD egyszeruen meg mindig imadom ahogyan irsz <333 kovit gyors :D es a 101-ik resz lesz meg mikor?:D
    xoxo ugyes vagy.!! :)) <3

    VálaszTörlés
  5. Uu légyszi siess a kövivel mert kiváncsi vagyok hogy találkoznak e majd és ahhwww..
    Pliiiz siess!

    VálaszTörlés