2013. augusztus 19., hétfő

5.fejezet - Nyílt tűz

K

opp. Kopp. – Az ajtó máris nyílt, és kettő arc csúszott be a résen.
-          Hova-hova? – Josh nem tisztelve a magán szférát, beljebb sétált Niall szobájába és félre rúgott az útból egy nadrágot, ami a sarokban landolt.
-          Át viszem Berryhez az autót. Tudod, hogy megcsinálja! – válaszolta kissé lekezelően. Gyakran előfordul ez vele, mikor próbál valamit leplezni, és az most sem volt másképp.
-          Ohh szóval arra a nagy készülődés? – halkan nevetgélve Liam is beljebb lépett, majd a hatalmas francia ágy szélén foglalt helyet.
-          Mi? Nem!
-          Hát persze, hogy.
-          Akkor... estére lelépjünk, vagy ne? – Josh még mindig ki állt ötlete mellett és úgy tűnt, nem tágít onnan. Szeretett volna segíteni neki, de egy idő után nevetségessé vált ez az egész Niall számára. Csábító, de hülyeség. – Tudod, ha haza hozod. Vagy… vagy nem zavarunk?
-          Nem hozok haza senkit! Az isten szerelmére, egy hete dobtak, nem… vagyok erre felkészülve. Ez… ez nem az én szakterületem. És tudjátok, hogy tegnap találkoztam Zaynnel!? – mind a két fiú értetlenül fürkészte Niallt, aki próbált nyugodt maradni. Nem értette, miért van egy ilyennek, olyan barátnője mint Blue. Vagy, hogy ez miért érdekli őt annyira. – Tudjátok! Zayn! Berry pasija. – egy mosolyt erőltetett az arcára. Már csak az volt a feladat, hogy ott is tartsa. – De egyénként nem érdekel. – szólt lemondóan. Hát miért is érdekelné? De tényleg. Miért?
Van, hogy az érezzük, mikor meglátunk egy idegent az utca túl oldalán, hogy legszívesebben mellette sétálnánk a kezét fogva, hogy szívesen bele kóstolnánk telt ajkaiba, hogy kell nekünk az a személy.  Ez talán normális lenne? Vagy Niall esik túlzásokba? Vagy Josh…?
-          Viszont, ha neki barátja van, miért öltözöl ki ennyire? – egy újonnan szerzett világos farmer, fehér póló és egy kicsit már kikopott, bőrdzsekit vett magára. A fekete Ray band-ről és a tökéletesen beállított hajáról pedig még nem is beszéltem.
-          Hékás, én… én nem öltöztem ki!  - feltűrte a kabátja ujját, és bele pillantott a tükörbe, és visszagondolt az elmúlt egy órára. Elismerte magában, hogy ma többet készülődött erre, mint tegnap a „randira” Carly-val. Aki el sem jött. De ezt nem akarta a többiekkel közölni. – És amúgy is mennem kell… Kettőt beszéltem meg vele, most pedig… - az órájára pillantott ami alig öt percet adott neki. Nem lesz elég… - Sietnem kell! – az ajtó felé iramodott, és az autójába pattant. Abban reménykedett, hogy nem ez lesz az első alkalom, hogy elkésik valahonnan, de nem sok esélye volt. Szinte semmi! Így aztán nem teketóriázott, beindította a motort és rögtön el is hajtott a háztól. A visszapillantó tükörből még látta a két fiút az ablakból kifelé lesni, de nem törődött velük, és a gúnyos vigyorgásukkal sem. Ami, még ha jó szándékú volt, akkor sem tetszett Niallnek.
Még sosem járt ezen az úton, így tapasztalat hiányában nehezebben került oda, mint gondolta. Utána nézett ugyan, hogy merre kell menni, de nem segített ez rajta.
Tudta, hogy a magas fehér tornyú templom után jobbra kell fordulni, de azt már kevésbé, hogy odáig hogyan jut el. Próbált a saját feje után haladni, és későn jött rá, hogy nem kellett volna. Egyszerűbb lett volna megspórolni fél órát, és megkérdezni egy járókelőt, mint ahogy most tette.
Kétutcányi távolságra keringett a lánytól, már legalább tizenöt perce… Ami azt jelenti, hogy elkésett. Huszonöt percet. Most először.
A csillag utcába ért és a világoskék színű ház elé parkolt. A háromszázba. 
A ház viszonylag eltörpült a garázs mellett, ami hatalmas volt. Az volt a műhely, így érthető. Ide járt az összes alkalmazott dolgozni, ez volt az egész vállalkozásnak a főhadi szállása. Nem volt olyan, hogy ne lett volna itt valaki.
Niall kiszállt az autóból és a bejárat felé indult. Azt gondolta majd valaki beljebb invitálja, de mindenki el volt foglalva a maga dolgával. Még Blue is, aki éppen egy autó motorháztetőjébe lógott. Mivel Niall nem érkezett meg a megbeszélt időpontra talált magának más munkát.
Szólni kellene... – gondolta, de nem tette meg. Az ajtófélfának támaszkodott és a távolból figyelte, ahogy Blue az egyik roncsot próbálja helyre pofozni. Sürgött forgott, és egyáltalán nem félt össze piszkolni magát. Nem gondolná senki, hogy ez ugyan az a lány, aki tegnap abban a szerelésben tipegett. És ezt Niall igen csak vonzónak találta.
A fenekéhez szorosan hozzá simult a nadrágja, ami különbözött a többiekétől. Mindenkin indigókék kantáros ruha volt a hasánál és combjain zsebbel, hogy tudják tárolni a kisebb alkatrészeket, vagy a szerszámokat. Ez a ruha a felsőtestüket is eltakarta és többnyire bő volt, de Blue-é nem. Ez a rövidnadrág és felette egy fehér póló volt. Olyan stílusú, mint Niallé, de az övé, sokkal kisebb méretű.
A lány lába szabadon voltak, sem cipő sem zokni nem volt rajtuk. Talán ez lehetett az oka kissé nehézkes járásának. Meztelen lábakkal mászkált jobbra, balra a durva betonon, nem törődve azzal, hogy bármibe bele léphet.
De miért is olyan meglepő ez? Hát azzal sem törődött, hogy Niall megérkezett… késve. Persze azt senki sem mondta, hogy nem vette észre.
-          Hé, Ron, nem tudod hány óra? – határozottan fel akarta vonni magára a figyelmet. Vagyis csak Niall figyelmét, amit már a puszta jelenlétével elért.
-          Uh… Olyan fél három lehet, miért?
-          Csak úgy kérdeztem. Nem sokára el kell mennem, és nem szeretek késni, tudod – a végére még egy köhintést is préselt, majd gyanútlan, hátra fordult. – Oh.. Szia! Észre sem vettelek! – Niall halkan nevetett és közelebb sétált Bluehoz, aki szint úgy mosolygott.
-          Sajnálom, hogy elkéstem. Nem szokásom… - Blue elé sétált, aki hirtelen összefonta karjait a mellkasa előtt, és kihúzta magát, hogy magasabbnak, és komolyabbnak tűnjön.
-          És most mi lesz? Tudod, az első benyomás nagyon fontos, és gondolom az is, hogy haza juss. Ha nagyon bunkó lennék, most elküldenélek, mert már elkezdtem egy másik autót, és lehet, hogy az is leszek. – halványan mosolygott, ami Niall megnyugtatta, hogy nem haragszik rá igazán, csak húzza egy kicsit az agyát, de ő ettől még ugyan olyan kellemetlenül érezte magát miatta.
-          Jaj, Berry. – sóhajtott és bevetette a titkos fegyverét: megérintette a lány karját. Blue próbálta megőrizni a hideg vérét, de nem tudta leplezni arca vörösségét, sem azt, hogy milyen hatással van rá Niall. Ő sem érti igazán mi játszódik le ilyenkor benne, de talán nem is akarja megérteni. Nem szabad neki ezzel foglalkoznia. Csak elviselni. – Tényleg igazán nagyon sajnálom. Tudnál segíteni? Ígérem, valahogy kárpótollak ezért. – Blue arca nem sokáig bírta a komolyságot, a szája kicsit felfelé görbült, mikor aztán Niallé is. Úgy néztek egymásra, mintha szavak nélkül is értenék, amit a másik beszél. A többiek viszont úgy néztek ő rájuk, mint akik megbolondultak. A telt műhely kellős közepén két fiatal egymással szemben a másik tekintetébe veszve, suttogva beszélgetnek. De nem is ez volt ami miatt bolondnak hitték őket, hanem Zayn. Ő volt az oka. Azt gondolhatnák, hogy bátrak inkább, mint őrültek, de nem. Ez pusztán tudatlanság, és felelőtlenség. Niall még nem ismeri Zaynt, hogy tudja, mekkora hibákat ejt azzal, hogy ezt teszi Blue-val. Ő viszont túlságosan is kábult ahhoz, hogy figyelmeztesse Niallt. És nem utolsó sorban, egyikőjük sem gondolja ezt a dolgot komolynak, pedig az. Zaynnek, az.
-          Szavadon foglak! – mutató ujja Niall mellkasán landolt és azzal távolabb is tolta őt, majd az autóhoz sétált. A fiú követte, és segített felnyitni neki a motorháztetőt. Blue „ezt én is megtudom” pillantást vetett rá, de nem foglalkoztatta ez tovább. Helyette bele merült a munkába.
Niall távolabb állt, és a bejárati ajtó három fokos lépcsőjére telepedett. A kő ebben a nyári elfogadható húsz - huszonöt fogban is jég hideg volt. Niall kicsit összébb húzta a dzsekiét, és azon tűnődött, hogy Blue vajon fázik-e és, hogy fel kéne-e ajánlania neki a kabátját. Majd azon, hogy miért gondolkozik ezen. És végül arra jutott, hogy megőrült. Állandóan, már vagy ezerszer nyugtázta magában, hogy alig pár napja ismeri. Igen így van.
De… és? Nem beszéltek sokat, de azzal a kevéssel is megtalálták egymásban azt, amit akartak. Megtalálták a közös fonalat, vagy, hogy is mondják ezt.
Sokak szerint létezik a szerelem első látásra… ez talán valami olyasmi lenne? Nem tudhatja senki.
Niall némán ült és várt, míg Blue teljesen az autóba süllyedt. Nem volt nagy feladat egy ékszíjat kicserélni, így Niall sem órákat ült ott csendben, hanem úgy tíz percet. Egy dög unalmas tíz percet, mígnem oda sétált hozzá, akár csak legutóbb. Beszélgetni akart vele. Nem számított miről, egyszerűen csak hallani akarta a hangját, és megismerni őt.
-          Mikor tegnap este láttalak…  - kezdte halkan rejtélyesen, és pont ahogy két napja az autónak támaszkodott, Blue mellé. Zaynről akart kérdezni, egy kicsit ugyanis
-          Azt hitted rám, kurva vagyok! Elhiszem… Zayn vette azt a ruhát, és ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem, szóval… - Niall megingatta a fejét és összevonta a szemöldökét. Nem akarta, hogy Blue közbe szóljon, ő akarta irányítani a beszélgetést. Ki akarta puhatolni mennyire erős szálak fűzik őt Zaynhez.
-          Nem, dehogy. Nem hiszem, hogy bárki képes lenne annak nézni. – Blue ezt bóknak vette. Elmosolyodott, és félre tette a kezében forgó dolgokat.
-          Hát, ami azt illeti… valakinek sikerült. Így tört ki a tömegverekedés. Nem egy jó sztori. Megkíméllek tőle! – csapta le a motorháztetőt és egy rongyba törölte piszkos kezeit.
-          Én kíváncsi vagyok, mondd csak!
-          Tényleg elég unalmas…
-          Figyelek!
-          Hát, volt egy pasi, azt akarta, hogy menjek el hozzá, hogy… tudod… - Niall elnevette magát, de hirtelen eszébe jutott neki Josh. Majd az a pillanat, mikor meglátta Zayn. Az öklére száradt vért és sötét tekintetét. Vajon ő is így végezné, ha Josh tanácsait követné? – A szó szoros értelmében rám tapadt és csak annyit láttam, hogy a következő pillanatban a földön fekszik és Zayn üti, az emberek gyűltek a levegő fogyott és hirtelen mintha valami ketrecharc mérkőzésre kerültem volna. Irtóra be voltam rezelve. És erre rá tett még egy lapáttal, hogy két pasi el akart vinni… öh rabolni. És itt lépett közbe Spencer, aki majdnem leütött, de végezetül kihozott onnan. – Blue-ba megint beköltözött az, az érzés, ami tegnap. Az, ami úgy szorongatta belűről, minta meg akarná fojtani.  A szag, a fények, az alakok… A hangzavar, ahogy azt üvöltik melyik testészével, hova vigyen be ütést az alany. Nem tudja mi lett volna ha bent marad. Állítom, megfullad ettől.
-          Igazán unalmasnak hangzik! – Niall közelebb csúszott hozzá, és óvatosan meglökte a karját. A lány szemmel láthatóan elbambult. – Már a felénél azt hittem, hogy elalszom, de akkor hirtelen eszembe jutott, hogy nő a fű és máris izgalomba jöttem! – Blue halkan nevetett és hagyta, hogy jobb karja maga mellé essen. Olyan tűz járta át egész testét, mikor Niall megérintette. Nem hitte el, hogy ez valódi, ezért ismét meg akarta próbálni. Majd megint és megint és talán el sem akarja majd engedni. Ám még meg sem érintette. És talán nem is fogja.
Egy autó gurult be eléjük, és még a motor le sem állt az ajtó már nyílt.
Yaser. Ő ült benne, és a csendes Louis Tomlinson, akinek idáig lehetett hallani a hangját. Harryvel kiabált, de senki sem tudta miért.
Zayn apja teljes fekete öltözetben lépett elő, mire Blue pár méterrel távolabb csúszott Nialltől. Úgy nézett ki, mint aki betörni készül, vagy temetésre. Betörni, az sokkal inkább az ő stílusa.
-          Blue! – a lány, mint egy parancsszóra közelebb lépett. – A segítségedre van szükségem!
-          Igen? Mondd!
-          Zayn hatalmas bajban van.
                                                                 _______________

Hat óra lehetett, mikor a két autó megállt egy elhagyatott raktárépület mögötti - állítólag - biztonságos zugban. Vicces. Hiszen erre felé semmi sem biztonságos.
London egyik legveszélyesebb bűnözői „lakásán”? Az egész környék annyira nyomasztó volt.
Az ég határtalan szürkesége a legrosszabbra utalt. Talán a fentiek is érezték ezt a helyzet és annak lehetséges következményeit.
Blue a földön ült, az ajtó árnyékában, Niall mellett, aki ragaszkodott, hogy Blueval jöhessen. Nem tudni miért, vagy miből, de a lánynak volt egy olyan érzése, hogy Niall már vett részt ilyen dolgokban, és talán félti. Még akkor is, ha nem ismeri. Az arckifejezése teljesen nyugodt volt, letisztult és kicsit sem látszott rajta, a zavarodottság, ami Blue-n igen. Úgy nézett ki, tudja mire vállalkozott, pedig igazából, mindketten teljesen tudatlanok. Blue meg főleg. Ő még csak nem is sejti mi van itt készülőben.
-          Lássuk jól értem-e. Ez valami profi bűnözők bandája. Kőrözik őket egész Európában. És te azt akarod, hogy én csak úgy random besétáljak hozzájuk, egy valag pénzzel, és hozzam ki Zaynt, akit reggel elkaptak… miért is? – Blue lassacskán dolgozta fel az információkat. Próbálta ezt realizálni, és elfogadni. Eddig bele sem mert gondolni, hogy valaha ilyenbe keveredjen, de megtörtént. – És ha ezeket körözik, és tudjuk, hogy itt vannak miért nem jelenjük a rendőrségen?
-          Nem lehet. Bajba kerülnénk miatta. – válaszolta Yaser.
-          Miféle bajba?
-          Blue… nem mondhatok semmi! Kérlek, már így is sokat tudsz… Ne kérdezősködj! – Blue oldalra húzta a száját és vékony ujjait hosszú szőke tincsei közé csúsztatta.  
-          És miért nekem kell? Zayn nem akarná, hogy én tegyem… - Yaser nem akart válaszolni. Félt, hogy olyat mond el Bluenak ami csak megijesztené, vagy összezavarná. De nem tehette, hogy nem válaszol. Csak még inkább erősíti benne a gyanút, miszerint valami nem stimmel itt. Andalogva a fekete számtáblájú órájára pillantott. Újnak nézett ki és drágának. Blue sosem értette honnan szerez ilyen dolgokra pénzt, de nem kérdezte. Tudja, hogy nem illik.
-          Idő van!
-          De… Yaser! – Blue kezében landolt egy méretes táska, ígéretes súllyal, tele pénzzel. Telis tele kötegekbe rendezett fonttokkal. Több millió lehetett benne. Ismét csak felmerült benne a kérdés: Hogyan? Honnan? Mikor? És most az egyszer képtelen volt vissza tartani. – H-honnan? Honnan szereztél ennyi pénzt? – bele akart nyúlni, hogy megérintse. Gondolta, soha többé nem lesz ilyenre lehetősége. Tudni akarta milyen érzés, de egy nyirkos tenyér fonódott a csuklójára. Louis volt az.
-          Újlenyomat, ember! Mondtam, hogy nem szabad kezdőre bíznunk. – Kezdő...? A lány nem értette. De legfőképpen, nem akarta érteni. Ez olyan lehet, mint mikor valamiféle maffia akar rajtuk pénzt behajtani. De miért akarja, és hogy sikerült Zaynnek ebbe bele keverednie? Tuti azzal a hülye csapatával… Blue már most megfogadta magában: Ez az első és utolsó alkalom, hogy ezt csinálja.
-          Ez mind hamis. Senki nem tud előteremteni ennyit pár óra alatt, csak a másoló. Ezért kérlek, előbb Zayn, aztán a pénz! – Bluet átjárta a félelem. Nem akarta ezt tenni. Soha semmi rosszat nem csinál, és segít, akinek csak tud. Csendes lány, nem zavar senkit. Erre most hamis pénzzel fog üzletelni? A barátja életéért? Ennél rosszabb már nem lehet.
-          Értem. Előbb Zayn, majd a pénz és jövünk, ki. De, akkor mi van, ha előbb kérik a pénzt?
-          Nem adod oda! Előbb Zayn.
-          …És ti mit csináltok? – Cheyenne először nézett itt körbe, és máris rá jött, miért van ennyire sötét. A szürke vakolt épület mögött egy kisebb alagútszerű helyre rejtőztek. Egyetlen természetre utaló jelenség nem volt körülöttük. Se fák, fű meg pláne nem. Kicsit fülledt volt a levegő, talán pont ez miatt. Benzin és penész szag keringett a levegőben, egy kis rosszindulattal, és kegyetlenséggel keverve. És még Zayn kis „búvóhelyén”érezte magát rosszul…
-          Úgy tudják egyedül vagy. Bármi baj történik, tele pumpáljuk ólommal a seggüket! – vázolta a lehetőséget Harry, miközben kezeivel gépfegyvert formált és erősen alsó ajkába harapva végig lőtte az egész terepet. Mint egy kisgyerek, akit elvittek paint ball-ozni. Csak sajnos, ez komoly dolog.
-          Jól hallottad, most pedig nincs más hátra, mint előre! Be kell menned! – Blue egy hatalmas levegőt vett. Az időt húzva, lassan állt fel. Nem, hitte, hogy segít, ha pár perccel később megy be, de minél tovább kint volt, annál jobban érezte át a helyzetet és jött rá, mennyi áll rajta. Zayn életéért felelős minden tettével.
Niall a kezébe adta a táskát és a hajába csúsztatta a napszemüvegét. Normális esetben, Blue le nem tudta volna venni a szemét Niall szeméről, vagy arcáról, vagy úgy egészében róla, de most rá sem tudott nézni. Rettenetesen félt.
-          Tudom, hogy sikerülni fog. – egy utolsó próbálkozást vetett be a fiú. Ujjbegyeit végig futatta Blue csupasz karján. Látta rajta a kétségbeesést és a félelmet, és hogy legszívesebben elrohanna valahova, de nem tehette. Niall pedig nem azért jött, hogy ezt lássa. – Nem mehetek helyette? – Niall Yaserhez fordult, aki egyértelműen a fejét ingatta.
-          Idő van Blue! – a lány felnézett Niallre és az ajkait egy kis vonallá préselte. Úgy érezte, egyedül ő érti meg a helyzetét, és hálás volt, amiért megpróbált segíteni rajta. Halk köszönömöt suttogott, mikor végre elfordult tőle.
Blue hitelen kihúzta magát, és felvette a legmagabiztosabb arc kifejezését, majd a szemüveget a szeme elé húzta. Próbált úgy festeni, mint aki nem a saját és szerettei kivégzésén készül részt venni, még akkor sem, ha így van.
A táskát a vállára kapta és ügyesen egyensúlyozott vele az ajtó felé indulva. Érezte a tekinteteket a hátán, és egyet kicsit lejjebb a hátánál. Az volt Harry.
A betört üvegajtókhoz igyekezett, az elhagyatott pár méternyi, minden bizonnyal lopott vasúti sínek mentén.
A szíve a torkába dobogott, úgy hitte pár lépés még, és képes lesz kiköpni.
Üvegszilánkok hevertek a földön. Nem régiben törhették be ezeket a koszos, teljes alakos üvegablakokat. Talán Zayn volt…
Nem tudott mire gondolni, nem mert semmire nézni. Nem volt tisztában ezzel a helyzettel, Zayn életének erről a részéről és félt bele avatkozni, mégis előtte már nyílt az ajtó, és a következő pillanatban bent volt. Azt gondolta, ugyan olyan lesz, mint mikor hozzájuk ment, de más volt. Az egész, teljesen más. Ők észre sem vették volna, de ezek itt, igen. Yaser azt mondta csak sétáljon tovább egyenesen a szemben lévő ajtó mögé, ahol várják már őt. Hát így tett. Tűrte a rá vetett pillantásokat, és próbálta ezt a helyet egy egyszerű utcával azonosítani.
Nem nézet semerre, csak a cél lebegett a szeme előtt. Zayn.
Nem figyelt a színtelen környezetre, a gyilkos tekintetekre, a kómás arcokra, és a sikítás jellegű hangokra sem. Elért az újabb ajtóhoz, ami előtt ismét mert egyet lélegezni, és benyitott.
Kicsi szoba, két ablak, három ember, egyik sem Zayn. – Becsukta maga mögött az ajtót és a lába mellé eresztette a táskát. A három férfi azonnal, egyfajta gépezetként felé fordultak és megragadták tekintetét. Középen egy magas izmos férfi állt. Fekete nyúzott csizmával a lábán, tetoválásokkal a karján és álla vonalán borostával. Olyan idős lehetett ez a férfi, mint Yaser. És az alkata is hasonló volt. Akár a testvére lehetne.
-          Te lehetsz a „pénzes csaj” igazam van? – Blue már az első pillanatban, mikor rá nézett, tudta. Ő lehet itt a főnök. Mint a filmekben a fő gonosz, a tervek kiötlője és végrehajtója, a gonoszság szíve. – El sem hiszem, hogy Malik egy ilyen cicát küldött maga helyett. Mi lehet benne vajon a trükk? – kezeit háta mögé kulcsolva járkált föl, s alá.
-          Nincs semmi trükk. Hol van Zayn? – A férfi megállt. Fekete haja a szint úgy fekete szeme elé omlott, és körülötte nevető ráncok jelentek meg. Elvigyorodott. Blue napszemüvege alatt hunyorítani kezdett. Lehetetlen, hogy fekete legyen a szeme, nem? Talán volt benne valami zöld csillogás. Akár a hollók tollában.
-          Zayn perpillanat házon kívül tartózkodik. Hol a pénzem kislány? – Blue a táska oldalába rúgott óvatosan. Magabiztosnak látszott, de nem volt az. A halántékán érezte szívét, és az istenhez fohászkodott, csak el ne ájuljon. Most ne! – Add csak ide apucinak! – kezével intett, de a lány az nem mozdult. Szempillája sem rebbent.
-          Zany?!
-          Látom nem értesz… Add ide a pénzt. Csak míg szépen kérem. Nem akarlak bántani… de őket nehéz megfékezni. – maga mögé mutatott, az embereire. Bluet belül ellepte a félelem. De nem engedte hogy felszínre jöjjön.
-          Nem tudnak bántani. – Blue elmosolyodott. Nem kellett volna. Első arany szabály: ne blöffölj ilyeneknek. Vagy legalább is akkor, ha te vagy Cheyenne Blue. Mert nem ért ehhez… A pasi álla megfeszült. Nem gondolta, hogy Blue csak úgy a levegőbe mondja a szavakat, és nem veszíthetett. A két alacsonyabb, de tömzsibb alak közül az egyik a lány felé iramodott és a falhoz csapta a kulcs csontjára támaszkodva.
-          Ez a trükk! Be van bogarazva! Tuti be van bogarazva! – suttogta a másik, míg aztán a táska a fekete tekintetű férfi kezébe került. Blue arcából kiszaladta vér. Zaynnek vége, neki vége. Mindennek vége. Egy pénzköteget emelt ki, és végig pörgette azt. Az arca megnyugodott.
-          Engedd el, és hozd ide azt a barmot. – az óriási húsos száraz tenyér, leomlott Blue nyakáról és lány mintha csak visszakerült volna a testébe a térde kicsit megrogyott. Levegő után kapkodott, és az ablakot nézte. Látta a fekete Range Rover-t és a BMW-t. Nem emlékezett, hogy arra álltak volna meg. Hát persze, hogy nem. Yas biztos ismerte már ezt a környéket, mint a tenyerét. Ezért sem volt szükséges a be bogarazás.
Ide gurultak.
Hirtelen nyikorgás zavarta meg a csendet. Zayn lesz az! 
Az ajtó lassan, hangosan nyílt, és rajta egy megtört fiú, beesett, gyönyörű barna szemekkel, fekete hajjal, nevén szólítva Zayn került beljebb. A földet nézte, mígnem megérzett egy illatot. Azt az illatot, amire esténként elalszik, és reggel felkel. Ami meg tudja nyugtatni és egyaránt lázba is tudja hozni. A barátnője illatát.
-          Jézusom, Enn! Mit keresel te itt?! – kirántotta a kezeit a háta mögül és azonnal körbefonta vele Blue testét. Megnyugvást kellet volna éreznie, mind a kettőjüknek, de nem sikerült. Zayn féltette Bluet, ő viszont irtózott attól a gondolattól, hogy Zayn is egy lehet az ilyenek közül. És nagyon ez felzaklatta. Ő is ezt csinálja mikor nem látják egymást? Aztán képes mosolyogni, és úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Kész őrület. Blue az arcát Zayn nyakába hajtott és igyekezett úgy tenni, mintha ez az egész normális lenne, csak hogy aztán Zayn ne legyen miatta ideges.
-          El kell mennünk… - suttogta barátja fülébe félelemmel teli hangon, míg görcsösen vállát mardosta. – Az, az a pénz… nem valódi. – olyan halkan suttogott, hogy lehet, talán Zayn sem hallotta. De a fiú teste megremegett. Hallotta.
-          Kövess! - eltávolodott Blue-tól, és az ajtó felé iramodott. Rohant, mintha kergetnék. Blue is ezt akarta tenni, de amint Zayn az ajtón kilépett, az bevágódott mögötte, egyenesen Blue előtt.
A lány visszahőkölt, és a következő pillanatban már a falat érezte a hátában. A magas férfi a nyakánál fogva hozzá csapta, és nem kímélte. Az ökle máris Blue arcában landolt, amitől a lány megszédült. Elvesztette az uralmat a teste fölött, elsötétült körülötte a világ, se kép se hang. Tehetetlenül lógott a férfi kezei közt. Nem volt erre felkészülve. Soha az életében nem ütötték még meg. Nem tudta, hogy ilyen érzés és azt kívánta bár ne tudta volna meg soha. Érezte, ahogy a szájában vér gyülemlik. Szemeit lassan nyitotta. Az a férfi állt előtte és mosolygott. Valamit beszélt, de Blue kezdetben, csak hang foszlányokat hallott belőle.
-          Nem valódi? – húzta fel a szemöldökét halkan kacarászva a férfi, és szorosan tartotta Bluet. A torkán akadt a lélegzet, ahogy az,az erős tenyér is. Azt kívánta bárcsak meghallaná Zaynt az ajtó másik oldalán. Bárcsak segítene rajta, de sehol semmi és senki. Vérfagyasztó csend volt, egyesül a lány feje zúgott az ütéstől.
Zayn gyorsan mentette a saját bőrét, igen okosan. Ezek a veszélyek veszélyei, a kegyetlenségek királyai. Nem érdekli ki vagy, ha velük húzol ujjat, neked véged. – Úgy értetted, hamis? – a férfi nevetése betöltötte az egész szobát, Blue mégis egész lényében le volt zsibbadva. Reszketett és émelygett. Ismerte ezt a játékot. Főleg filmekből, de akkor is tudta, mi következik majd most. Mit fognak tenni az ártatlan lánnyal, aki ez esetben ő. – HAMIS?! – Ordítás vízhangzott az egész helyen. Erek rajzolódtak a férfi nyakán, most jött el az a bizonyos pont, amikor elvesztette a maradék önkontrollt. Egy fekete szempár fúródott erősen Blue szemébe. Elképzelhető, hogy ő már egy ideje így nézte a lányt, de Blue csak most volt képes visszanézni rá.
Zöld. A szeme zöld. Fekete, némi zöld csillogással benne. Hátborzongató. – Ezt Malik nagyon elbaltázta. – megvillantotta fehéren világító fogait, de azonnal le is olvadt a mosoly az arcáról. – Mit csináljunk veled édesem? – Hüvelyk ujja végig futott Blue kulcs csontján, mire a lányt borzongás kerítette maga alá. A gyomra hullámvasutazott és azt hitte, ha nem most, akkor sosem fog félholtan ledőlni a lábáról. – Úgy tudom, a kis Zaynnek sokat jelentesz, igazam van? Sokat beszélt ám rólad. De ahhoz képes, milyen könnyen itt hagyott.
-          Visszajön értem… - Blue szája szélén vér buggyant ki a mondata után. Megrémült saját magától. Kezdte vissza nyerni az eszméletét, a látása ki világosult, realizálódtak benne a dolgok, és rá jött. Zayn nem jön vissza.
-          Azt hiszed? – Blue nem válaszolt. Lógó fejjel nyelt egy nagyot, hogy eltüntesse a felgyülemlett vért a szájából.
Az eddigi csendben motorzúgás csendült fel. Elmennek? És Blue-t itt hagyják? Nem, ez nem történhet meg!
Az autó zaja közelebbről hatott. De Blue nem volt benne biztos, nem nyerte vissza a józan eszét. Nem hallhatja maga mellől az autót, látni meg főleg nem láthatja azt törött orrú BMW-t amit alig pár órával ezelőtt még otthon javítgatott.
Vagy talán mégis?
Blue mellett szétnyílt a fal. A három férfi meghátrált, de a lány nem, hisz’ nem tudott, de nem is akart. Abban a pillanatban, mikor meglátta az autó elejét, tudta, hogy talán mégis van aki vissza jönne érte. És az nem Zayn volt.
Az ütött kopott autó hirtelen lefékezett, és az ajtaja kicsapódott. Egy szőke fej bukkant elő, és nem habozva, Bluet berántotta maga mellé az anyós ülésre. A lány köpni, nyelni nem tudott. Erre a legvadabb álmaiban sem mert volna gondolni. Nem akart mást tenni, máshol lenni, csak ezzel a fiúval. Be bújni izmos védelmező karjai közé, érezni akarta testének forróságát. Rosszul érezte magát. És úgy gondolta, ha pár percre egy kis nyugodt helyen lehunyhatná a szemét, Niall karjaiban, meg tudna nyugodni. Nem reszketne ennyire, biztonságban lehetne.
Biztos nagyon beüthette a fejét. Másképp nem gondolhatna ilyenekre. Még akkor sem ha igaz. Nem szabad, és ezt ő is tudta, de, mégsem bánta annyira, mint azt, hogy besétált erre a helyre Zaynért. Hogy tulajdonképpen felajánlotta az életét a barátjáért, aki nem lenne képes ugyan ezt megtenni.
A kerekek szinte visítottak, ahogy Niall irányba tette az autót, majd rögtön a gázra taposott. El akarta vinni innen Bluet, egy olyan helyre, ahol biztonságban tudhatja. 
Az autó elhagyta az épületet, a porrá rombolt falakat, a fegyveres embereket, akik az autóra lőttek. Blue egy apró gombóccá kuporodott össze. Térdeit maga mellé húzta és úgy kapaszkodott, ahogy csak tudott. Niall olyan élesen vette a kanyarokat, hogy Blue félt, a következőnél felborulnak. Sosem szeretett így száguldozni, de érezte, hogy ez most szükséges. Nyílt tűz alá kerültek. Sorra kapta az autó a lövéseket, de az akár egy páncél hárította. Minden újabb találat fémes hangot hagyott maga után. Szörnyű az ilyet, ennyire közelről megtapasztalni. 
Niall egyre távolabbra vitte magukat a gyárépülettől, a városba vezető úton, de ez nem segített semmit. Új járművek kerültek mögéjük és utánuk iramodtak. Gyönyörű fekete sportautók, hibátlan fényezéssel. Blue egy pillanatra hátra nézett, hogy megcsodálja ezeket a gépeket és nem utolsó sorban, hogy meg tudja, mennyire hagyták le őket. Niall csak a visszapillantóból nézte, míg Blue feltérdelt az ülésre, hogy jobban láthassa. Niall tekintete az út és a lány között cikázott. Kanyarodni akart, de nem szerette volna, ha Blue megsérülne. Elég volt neki, az arcát látnia, úgy, hogy azt nem ő okozta. Látta a lány szemében gyűlt könnyeket, és az alsó ajkát… Biztos meg ütötték. – Gondolta.
Az autó ismét lövést kapott. Blue felsikoltott. A golyó, a hátsó ablakot találta el, ami azonnal betört és a szilánkok az útra hullottak. Niall kezei alatt az autó egy pillanatra irányíthatatlanná vált. Fél másodpercig, azt hitte Berryt érte a lövés. Teljesen lezsibbadt. - A lány után kapott és az ülésbe fordította. Kutya baja. 
Egyik kezét biztonsági övként használta, hogy Bluet az autóban tarthassa mikor végre elkanyarodhatott. Szegény lány, egy pillanatra sem volt képes visszatérni magához, Niall keze máris a sebváltón forgott. Azt remélte egy pár pillanatig engedi, hagy érezze biztonságban magát, de neki vezetnie kellett, ha meg akarták úszni ezt szárazon.
Beértek a városba, a rengeteg autó közé, ahol Niall végre úgy érezte van esélye győztesen kikerülni ebből a helyzetből. A visszapillantóra nézett és örömmel nyugtázta magában, hogy az őket üldözőket megakasztotta a városi fogalom. Hangosan dudáltak a szembelévő sávból, de Niall ügyesen vette az akadályokat. Vele ellentétben viszont az őket üldözők nem. Autók repültek fel a levegőben és hullottak darabokra. Életek oltódtak ki, csak hogy egy megmaradjon. Blue élete.
A lányt teljesen kiverte a víz, a balesetek láttán. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. Főleg nem miatta.
Egyre csak távolodtak a tömegből, mire Niall eleresztett egy halvány mosolyt, és Bluera nézett. A lány viszont nem örült ennyire, hogy mosolyogjon. Sőt, egyáltalán nem örült. Csontjáig átjárta a borzongás. 
Azt akarta, hogy észre vegye Blue, Niall mennyire lazán veszi a dolgot, pedig valójában nagyon igyekszik. Igyekszik, azon, hogy ne látszódjon mennyire igyekszik. De miért is?
Niall egy hatalmas levegőt vett. Próbálta tenni Bluenak a nyugodtat, a lazát, azt, aki van olyan „menő” mint Zayn, de ő nem ez volt. Ő is ugyan annyira zavarban volt a lány társaságában, mint a lány maga, így kissé esetlennek látszott. Feljebb nyomta magát az ülésben, és egyik kezével eleresztette a kormányt. Lassan, óvatosan, mégis észrevétlenül Blue felé nyúlt, és egyik kezére rá eresztette a sajátját. Ez volt ő. Nem pedig aki a legfeszültebb pillanatban mosolyog. 
Ez volt az a pillanat, mikor elillant minden félelme. Mikor már nem érezte magát annyira szerencsétlennek és bénának. Amint megérezte Blue selymes bőrét, tudta, hogy jól tette, amit tett.
Niall nem nézett Blure, de Blue őt figyelte. Látta a ki vörösödött arcát, amit könnyen betudott az izgalomnak. A szemei mégis egyfajta nyugodtságot sugároztak. Egyszeriben Blue is nyugodtabb lett.
Ismét egy éles kanyar következett, egyenesen egy hosszú vékony zsákutcába, ahol Niall leállította a motort és kiszállt az autóból. Keze eltávolodott Blue kezétől, mire a lány sajátját tette oda, hogy ne érezze az a maró hűvösséget, ami a fiú után maradt. 
Nem tudta hova megy, vagy mire készül, és rettenetesen megrémült, míg nem Niall feltépte a Blue felöli ajtót, és kisegítette őt. Niall egy szót sem szólt, Blue mégis értette mit akart. Az akarta, hogy kövesse.
Niall kézen ragadta Bluet és egy keskeny kis sétáló utcába vitte. Azt remélte, itt majd nem találnak rájuk.
Olyan keskeny volt az utca, hogy egy autó képtelen lett volna keresztül menni rajta. Kissé hasonlított Olaszország utcáira. Magas házak emelkedtek mellettük. Némelyik össze ért fejük fölött amitől sötétebb lett ott lent, igazi festői helyen voltak, de Bluet ez nem érdekelte.
Niall a kezét fogta.
Hatalmas tenyerében Blue apró, törékeny keze elveszett. De a lány nem is ezt élvezte annyira, hanem hogy Niall forró csuklója az övéhez ér. Magán érezte a szívverését, és lehetett az akármennyire heves, megnyugtatta. Teljesen elveszett benne, és csak később eszmélt fel, mikor Niall hirtelen megtorpant. Boltíves kapuk sorakoztak egymás mellett. Niall a legközelebbin indult keresztül, mikor meglátott egy szűk kis rést két ház között. Valami apró átjáró lehetett valamikor, hiszen volt ajtaja. Több sem kellett a fiúnak, azonnal besétált, Blue-t maga után húzva.
Sötét volt oda bent, és dohos volt a levegő. A falak, akár csak a mennyezet és a plafon vonzották egymást. Az egész helyet nagyjából egy egét lukhoz lehet a legjobban hasonlítani. Niall az ajtó felé indult, hogy bezárja azt, mikor hangokat hallott. Nem kellett kinéznie ahhoz, hogy tudják, kitől, kiktől származik. Nem mozdultak, még levegőt sem mertek venni. Tudták, hogy bármi zaj leleplezné őket, Blue mégis Niall után nyúlt. Megérintette izmoktól dagadó karját, mire ő felé fordult. Niall halkan, óvatosan a lány elé lépett. Blue egyik kezét, amelyikkel megérintette őt, vállára rakta, hiszen tudta, ő úgy sem merné. Szorosan egymáshoz simultak. Combjuk, csípőjük, mellkasuk összeért. Niall, Bluet annyira a falhoz szorította, hogy ne tudjon mozogni, de ne érezze magát lefogva. Teste mögé bújtatta a lányt, ha talán mégis rájuk találnának. Halk és egyre halkuló léptek hallatszottak az ajtó mögül. – Blue átkarolta Niall széles vállait, és mutató ujjával köröket rajzolt dzsekiébe. Ujja remegett, ahogy ő maga is. Emlékezett Zayn öleléseire. Más volt, mint ez. Emlékezett arra, mikor tegnap megvédte. Más volt, mint ez. Zayn más, mint ez a fiú. Zayn ott hagyta volna. De Niall nem. Mert ő más... – Halk nyöszörgés szűrődött ki Blue ajkai közül és valamiféle nedvességet érzett az arcán lecsorogni. Könnyek. Azon vette észre magát, hogy sír.
Niall távolabb lépett tőle és karjaiba markolt. Ijedten nézte, ahogy Blue arcán végig folyik egy fekete könnycsepp. A lány a kézfejét szája elé kapta, hogy visszatartsa zokogását, hogy ne vegyék észre, de késő volt. Gépfegyverek zaja hasított a csendbe, mitől, Niall ismét karjaiba zárta Bluet. Fejét a mellkasához fogta, míg ő Niall pólójába markolt, hogy közel tudhassa magához, bármi is történjen. Blue hallotta, érezte Niall mellkasában a lövést vízhangozni. Leírhatatlan volt. Félelmetes, mégis tudta, hogy Niall mellett nem eshet baja.
A fegyverek egyszer csak elhalkultak. A fiú magában felsóhajtott, bár még nem volt biztos semmi. Lépések hangzottak fel, ahogy a hangjukat a távolság nyeli el.
A zaj távolodott és végre úgy érezték fellélegezhetnek, abban a csöppnyi lukban, amit ideiglenesen menedéknek neveztek ki. Olyan közel voltak egymáshoz a falak, hogy ugyan elfértek volna bőven egymás mellet, tartva a tisztes távolságot, de nem akartak.
Blue érezte Niall tenyerének forróságát, a hasán, ahogy a falhoz nyomta gyengéden. A lány kezei lecsúsztak Niall testén, mikor aztán hátrább lépett. Lassan, halkan, óvatosan az ajtóhoz lopakodott és miután meggyőződött arról, hogy csend van, ki dugta a fejét, a résnyire nyitott ajtón. Egy teremtett lélek sem járt arra. Látta a távolban elvesző alakokat, de ők nem látták Niallt. Örömmel, félelemmentesen, nyugtázta, hogy sehol senki, és visszahúzódott Bluehoz. Ugyan olyan közel, ugyan úgy. Tenyere a lány derekának a gödrébe esett. Egyszerűen nem bírta, hogy ne érjen hozzá ahogy Blue sem. Érezte azt a tüzet, amit először nem hitt el. Most már tudta. Talán örök rejtély marad, miért történik ez, ha Niall közelében van, de perpillanat nem is érdekelte.  Végre karjaiban volt.
-          Minden oké? – Niall szemei Blue ajkaira szegeződtek. Nem akarta megcsókolni, vagyis… meg akarta. De nem tette. Az alsó ajkát figyelte, ahol fel volt duzzadva, és vöröslött. Blue válaszolni akart, de mikor aztán szóra nyílt a szája vér csordult ki rajta, ismét. Nem gondolta volna. Már egy ideje nem érezte azt az undorító fémes ízt a szájában, és mégis. Szájához kapott, hogy letörölje, de Niall ujjai csuklója közé fonódtak. Blue szényen teljes tekintete megtalálta Niallét. A lány láthatólag zavarban volt. Nem csak mert engedte, hogy Niall ezt lássa, hanem maga a fiú miatt is. Úgy gondolta, mint a romantikus akció filmekben, most jön az a pillanat, mikor Niall hüvelyk ujjával letörli a vért alsó ajkáról és gyöngéden magához húzza. Kezét arcára csúsztatja és ajkait Blue ajkaira helyezi. Egy más karjaiban kezdenek el csókolózni, és Niallt majd nem zavarja mennyire undorító, hogy Blue szájában vér forog, Blue pedig megfeledkezik Zaynről. Percekig csak egymáséi, és nem érdeki őket senki, és semmi más.
Elkezdődött. Niall a teste mellé húzta Blue csuklóját, míg másik keze a lány arához közelített. Niall mosolygott, ahogy Blue lángoló alsó ajkához ért ujjbegyével. Blue nem tudott nyelni.
Tele volt vérrel a szája, de nem tudta le nyelni. Nem akarta lenyelni. Undorodott az ízétől az állagától, a szagától.
Niall hunyorított, és tekintetét felemelte Blue szemeibe. Tetszett neki, amit látott. Blue is ugyan olyan gyönyörű kék szemek birtokában állt, mint Niall. Talán nem véletlenül Blue a neve. Egymást nézték, egy igazi filmbe illő pillant volt. Valami béna, de mégis annyira aranyos, romantikus filmbe illő pillanat. Niall, Blue felé közeledett, és a lány lehunyta szemeit. Várta, hogy Niall véglegesen megnyugtassa. Szinte már érezte puha ajakit, mikor aztán meghallotta a hangját.
-          Köpd ki! – Blue szemei felpattantak. Niall csak mosolygott. – Csak… csak köpj! Tartom a hajad… tudod, ha szeretnéd. – egyik kezét zavarában zsebébe rejtette, míg távolabb lépett. Blue nyelt egyet.
-          Tessék? – Nem ezt várta, mindeni tudja. Csak Niall nem.
-          Köpj!
-         Ez… undorító… - halkan motyogott, Niall mégis úgy hallotta, mintha fenn hangon mondaná, vagy egyenesen a fülébe suttogna.
-          Jobb lesz, hidd el nekem!
-          De…
-          Csak köpd ki! – kezét Blue hátára tette. Nem gondolt arra, hogy az a lány még sosem csinált ilyet. Nevetségesen hangzik, de nem tudja meg tenni. Csak ki nevettetné magát. – Gyerünk! – suttogta. Blue összegyűjtötte, mind azt, ami a szájában volt. Akár lehetett az nyál vagy vér. Haját hátra fűzte ujjai közt, amit Niall nagyon kedvesen át vett tőle. Kicsit előre hajolt és bármennyire is gusztustalannak találta, köpött egyet. Még az sem érdekelte Niall mit gondolhat most róla. …Jól van, de. Érdekelte, de nem tudott mit csinálni.  Megtörölte a száját, és ki egyenesedett. Az ajtó felé állt, de oldalról Niallre sandított. - Ugye, hogy jobb! – szólt halkan és az ajtóhoz lépett. – Szeretnél menni, vagy… maradjunk még? Mármint ha…
-      Szerintem, még visszajöhetnek, maradjunk egy kicsit. – mind a ketten tudták, hogy nem fognak visszajönni. És azt is, hogy mind a ketten szeretnének egy kicsit egymás társaságában lenni. Csak, egymáséban.
Niall a földre ült, és háttal a falnak támaszkodott, míg Blue mellette tipródott. Fázott, mióta Niall elengedte, és legszívesebben csak oda kuporodott volna Niall elé, hogy aztán magához ölelhesse, de nem tehette. Baromság.
A Niall mellett lévő hellyel szemezett. Piszkosnak és hidegnek tűnt, mégis úgy tervezte, majd oda fog helyezkedni, ha eljön az a pillanat, hogy rá vegye magát. Igazándiból nem akart le ülni oda, de valójában mégis. Niall értetlenül nézett rá, mikor végre rá jött, és kibújt a dzsekiéből. Maga mellé dobta és megpaskolta azt.
-          Ülj csak le! – ilyen nincs. Gondolta Blue magában. 
-          Ez annyira kínos nekem. – motyogta, miközben a macska köves földre ült, Niall meleg kabátjára, és a fiú felé fordult.
-          Hogy érted?
-          El akartalak délután küldeni, de te megmentettél, és még a dzsekid is feláldoztad, az autóról nem is beszélve… - Blue úgy gondolta, nem érdemelte meg ezt a fajta törődést, mégis annyira boldog lett miatta. Annyira boldog lett, Niall miatt. – Ráadásul, nem is ismersz.
-          Szerintem eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem érdemelted ezt meg. – Niall keze Blue arcán kötött ki. Ott ahol megütötték. A lány teste kontrollálhatatlanná vált egy pillanatra.
-          Nem tudom. Valami oka biztos van annak, hogy megtörtént. És annak is, hogy most itt vagyunk. Nem hiszek a véletlenekben. – Blue megvonta a vállát és Niallre nézett. Látta, hogy elgondolkodott. Eszébe jutott az az este, amikor találkoztak. Nem lehetett véletlen. Véletlenek nem léteznek. Azért találkoztak, mert találkozniuk kellett. Azért akkor, mert akkor kellett. És most azért vannak itt ketten, mert itt kell lenniük. Ketten.
-          Ebben lehet, van valami.
-          Nem, ebben határozottan van valami. Ez így igaz.
-          Talán gondolod…, oka van annak, hogy mi ketten találkoztunk? És most itt vagyunk, így?

-          Határozottan van valami oka.




7 megjegyzés:

  1. fantasztikus rész lett , annyira imádom :))

    VálaszTörlés
  2. Egszeruen leirhatatlanul irsz!
    Minden megvan ebben a sztoriban, es a szemszog is tokeletes

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett egyszerűen imádom!
    "Érezte a tekinteteket a hátán, és egyet kicsit lejjebb a hátánál. Az volt Harry."
    Ezen olyat nevettem hogy az nem igaz xd :D Fantasztikus lett,és nekem teljesen mind egy hogy hogy írod a részeket.Így is úgy is tökéletes lesz :D ♥
    Siess a kövivel mert nagyon várom!!*-*♥

    VálaszTörlés
  4. Nagyon,nagyon jó volt! Szerintem így írd,mert nagyon titokzatos és így teljesebb az egész,bár az E/1 is jó,a lényeg,hogy te írd :DD igen, #TeamNiall :DDD

    VálaszTörlés
  5. Ma kezdtem el olvasni a blogod.Bevallom,az elején nem értettem mindent pontosan,de itt már minden tiszta.Imádom az írásmódod,a szókincsed.Szép.Nagyon szép;)
    Nekem személy szerint nagyon-nagyon tetszik,hogy ennyi váratlan fordulatot teszel a részekbe.Az pedig kifejezetten,hogy nem sieted el.A cím találó,még sem árul el nagy dolgot a részről,ami csak izgalmasabbá teszi az egészet.
    És,hogy milyen nézetben írd.Hm.Szerintem hatásosabb ha úgy írod,mint most.Legalábbis szerintem.Jobban beleélem magam,és az ilyen romantikus jeleneteknél hatásosabb.Meg a 'verekedős' résznél is jobb így olvasni.Javaslom,hogy E/3-ban (kívülállóként) írd a részeket a hatás kedvért.
    Mellesleg: Imádom,hogy vicces mondatokat rejtesz el a részekben,amik nem az a'bepisilik a röhögéstől' hanem az a 'Haha ez most jól jött' típus viccek.
    Ui.: Úgy imádtam azt a romantikus jelentet a végén♥ :3 Jól gondolod: #TeamNiall :DD
    Siess a következővel XX
    (Picit hosszú komi,remélem nem bánod.:$)

    VálaszTörlés
  6. Nagyon jóó lett!:)
    #TeamNiall :D
    Egyébként remélem hamar hozod a következőt,kínácsi vagyok Niall és Blue helyzetér :3 ^^
    Puszz.: Szandra.

    VálaszTörlés
  7. Egyet értek Szandrával, #TeamNiall :D Nagyon ügyes vagy, és mondom,hogy áh.....irtóra tetszik! :) A történet sem hétköznapi (mintha a WDKYMYS is az lett volna :p xD ) És olyan édes Niall komolyan, behalok <3 Egyszerűen I.M.Á.D.O.M. :) Fantasztikus :)

    VálaszTörlés