2013. augusztus 27., kedd

6.fejezet - Határ

~N

em tudom, hogy sikerült rá venned erre… - sóhajtott Blue Niall ajtaja előtt állva, mikor a fiú a zárba csúsztatta a kulcsot. A feje fölött lévő vörös vasrúdba kapaszkodott. A tűzlépcsőbe, amin keresztül feljutottak Niall hetedik emeleti lakásának ablakához. A szilárd talaj már rég kikerült a látó körükből. Mindenütt csak sötétbe burkolózott épületek, és az ablakon keresztül kiszűrődő lámpák fénye tündöklött körülöttük. Minél magasabbra értek, annál többet láttak a gyönyörű éjszakai Londonból.
-          Én sem tudom, de örülök! – Niall halkan kuncogott, és feltolta az ablakot. – Hölgyeké az elsőbbség! – kezet nyújtott Blue felé, hogy átsegíthesse a párkányon, de a lány nem fogadta el. Meg sem mozdult. Csak görcsösen markolászta azt a vörösre mázolt vasrudat.
-          Nálad egyébként elromlott a bejárati ajtó, vagy…?
-          Áh… Csak elvesztettem a kulcsomat. - Blue felnevetett, először azóta, hogy Niall elhozta őt arról a szörnyű helyről. És Niall is mosolygott. Mosolygott, mert úgy érezte, a saját kezébe tudja venni a dolgokat. Végre tényleg biztonságban lehetnek.
Blue az ablakon túl nézett, egy aprócska szobára, hatalmas ággyal és az ablak alatt egy kanapéval. Acél kék színben pompázó falai Niall szemeit vázolták elé, és Blue ismét csak meg jegyezte magában, hogy bolond, de most nem bánta. Ahogy azt sem, hogy eljött ide, vagy, hogy az ablakon kell bemásznia.
Blue a táskáját, a kanapéra ejtette, majd Niallre nézett, aki beljebb segítette őt. Lassan, és a magasságra tekintettel óvatosan, beljebb mászott, miközben, mindenbe kapaszkodott, amiben csak lehetséges volt.
A táskája mellé ült, és figyelte, ahogy Niall egy szempillantás alatt bent termett. Egyszerűen csak belendült a nyitott ablakon. Jó rég óta el lehet veszve az a kulcs, ha ilyen rutinosan ugrál befelé.
-          Itt is lennénk. – Niall becsukta az ablakot, majd Blue mellé huppant. – Ez lenne az én szobám. – Blue tekintete követte Niall kezét, ahogy végig mutat a szobáján.
Igazán rendezett volt. Cheyenne le volt nyűgözve! Ha reggel nem lett volna olyan biztos abban, hogy ilyenkor otthon múlatja majd az idejét, biztosan azt gondolná, hogy Niall órákig takarított. A szemközti falon szépen sorakoztak gitárok. Blue sivár, fehér, rajzokkal teletűzdelt szobája, a földön lévő ágyával szerencsétlenül, szegényesen festett ehhez képest. 
-           Két barátommal lakunk itt. Liam a mellettem lévő szoba tulajdonosa és az azt követő szoba Josh-é. – Josh. Be kell mutatnia őt Joshnak! – Gyere, szerintem kint vannak! – Niall máris felpattant és az ajtó felé sietett. Vigyorgott mint a tejbe tök. Nem tudott másra gondolni, csak arra Josh milyen fejet fog vágni, ha meglát itt egy lányt vele. Vagyis, hát nem egy lányt, Blue-t. Niall feltépte az ajtót izgatottságában, és derekánál fogva, előre tolta Blue-t. A nappali viszonylag csendes volt, ahogy ki léptek Niall szobájából. Halkan ment a tévé, és csupán csak két fej látszódott, a szoba közepén heverő kanapéról, amint valami akciófilm félét néznek. Az egyiket azonnal felismerte Blue. Liam. A másik viszont csak Josh lehetett. Sötét volt, gondolom direkt, a feszültebb, ijesztőbb hatás végett, de Niall ennek gyorsan és egyszerűen véget vetett. Feloltotta a lámpákat, ami hangos kiabálást, afféle „Héé!”-ket vont maga után. A két fiú, akár egy varázsütésre fordultak hátra, és legalább olyan egyszerre fel is pattantak. Az utóbbi Blue érdeme volt.
-          Sziasztok srácok! – Blue egy kínos mosolyt vett az arcára, azt gondolván, hogy ettől talán elszakítják róla a tekintetüket. De nem. Blue sosem szerette, ha őt figyelik, azt meg főleg nem, ha többen. Három szempártól pedig már egyenesen borsódzott a háta. Ha nem lett volna annyira biztos abban, hogy őrültnek néznék, már rég elbújtatta volna magát valahova. Talán az asztal a alá, vagy Niall mögé, de még a kanapé háta mögött is meg felet volna. Csakhogy kicsit az esélye annak, hogy normálisnak gondolnák, így tűrte a rá vetett pillantásokat.
-          Mi történt az arcoddal? – kérdezte Liam, oldalra döntve a fejét össze vont szemöldökkel, míg Josh és Niall többször, össze-össze néztek. Blue a sérüléséhez kapta a kezét. Tekintete a földre zuhant, és egy pillanat alatt végig futott szeme előtt az a pillanat. Majd az amikor meglátta Zaynt.  
Hirtelen Blue egészében remegni kezdett. Annyi sokk érte, fel sem tudta fogni valójában a dolog súlyát. Zayn magára hagyta.
Állandóan azt hajtogatja, hogy nem akarja őt ilyenekbe keverni, és hogy nem hagyná, hogy baja essen. De...? Most mi történt?
Blue előtt tények hevertek. Ő mégsem volt képes ezt elfogadni. Szerinte, volt Zaynnek valami oka, amiért csúnyán ott hagyta. És azért is, amiért azóta nem is keresi. A sötét gondolatok egyre kezdték ellepni az agyát, de ezt nem hagyhatta. Fel kellet ébredni, mert jó benyomást akart kelteni Niall és a barátai előtt. 
       -     Őőőő... - válaszolta Blue, kereste a megfelelő szavakat, hogy mi is történt vele. 
-
-          Blue? – szólt Liam. – Jól vagy?
-          Én… Én persze, jól vagyok! Tök jól… - Blue hangja erőtlennek hatott, de ábrázatán nem mutatta a megtörtségét. (Mintha bármelyik pillanatban képes lenne ledőlni a lábairól. Nem tervezte ugyan, de azt sem, hogy megütik, vagy, hogy majd magyarázkodnia kell, úgy, hogy nem tudja mit szabad elmondania és mit nem.)
-          És a…? – Liam megérintette az alsó ajkát, ott, ahol Blue-é fel volt duzzadva, és kérdően nézett felé.
-          Ja hogy az… hát az mindig is ilyen volt? - nem jutott eszébe semmi értelmes magyarázat. Elmondhatta volna, hogy mi történt, de félt, hogy az bajba keverné Zayn. És semmi ilyen szándéka nem volt. Egyszerűen hazudhatott is volna, de az nem az ő asztala. Nem szokott ilyet tenni. – Nem tudom miről beszélsz… - Blue végig Liam szemébe nézett és nevetett, meggyőzőnek hatott bár mindenki tudta hogy füllent. Majd Niallre nézett. A fiú megborzongott. Blue tekintetével járó hűvös érzés, a fájdalom, ami belé költözött villámként csapott Niallbe. Annyira jól eső volt vissza nézni Berry szemeibe, mégis fájdalmat érzett. Blue gyönyörű szeme tele voltak kínnal, és Niall ezt látta a gyönyörű mosolya ellenére.
-          Na hagyjuk ezt! Berry, kérsz kakaót? Állati finom, majd meglátod! – Niall egy egyszerű mozdulattal a lány mellé lépett, és megragadta a kezét. A konyha felé irányította, ahol azt gondolta, hogy majd ketten lesznek. Csak ketten, de mire beértek a két jó madár már javában az asztalnál ült, és várt. Francba, a másik ajtóval.  
Niall megtorpant, mikor meglátta őket, majd hangosan sóhajtott egyet és a pulthoz lépett. Blue az ajtóban maradt, és a többiekre pillantott bájosan.
-          Szóval te lennél BlueBerry? Gyere, ülj csak le! – Josh ki húzott egy széket maga mellett, és megpaskolta azt. Blue-ra nézett, aki kicsit vonakodva ugyan, de leült. Néma csend lett. Kínos néma csend, aminek Blue még sosem örült ennyire. Hosszasakat pislogott, hogy égő szemét egy kicsit megnyugtassa. Már rég ki kellett volna vennie a kontaktlencséjét. Így már nem is csodálta azt az égető, kibírhatatlan fájdalmat szemgödreiben. A fejében sem volt viszont minden rendben. Hangosan, fájdalmasan lüktetett és bár lassan csillapodott, mikor végre azt gondolta megszűnik, Liam hangja visszahozta.
-          Egyébként Blue! Nem akarok tolakodó lenni de úgy hallottam van valakid.
-          Igen - köszörülte meg a torkát - van. Még egy darabig. És ha most azt kérdeznéd, hogy akkor hogyhogy itt vagyok, inkább ne fáradozz mert az egy nagyon bonyolult és hosszú sztori. Még én sem igazán értem. – Blue feszülten a zsebébe nyúlt. Keresgélni kezdett. Szájfénye és pár font mellett meglelte a telefonját, amit idegesen az asztalra csapott. Mérges volt, de nem Zaynre. Félt, de nem Zayntől. Mégis tudta, hogy ő az oka mindennek.
-          Csak azt mondd el, ő ütött meg? – Liam közelebb húzódott Bluehoz, hogy éreztesse vele, hogy biztonságban van, de ebben a pillanatban senki más nem volt képes biztonságot nyújtani a lánynak, csak Niall. És ezt ő is nagyon jól tudta.
-          Jézusom, nem, Ő soha nem ütne meg engem. – Blue feje élettelenül lógott a nyakán. Keze az ölében pihent egy zsebkendőt szorongatott benne, és próbálta vissza nyelni könnyeit, hogy ne kelljen használnia. – Ne haragudjatok hogy ilyen vagyok csak annyi minden történt és... – könnyekkel telt meg az a gyönyörű szempár, amiről Niall azóta ábrándozik, hogy bele nézett. Blue már nem tudta leplezni. Remegő kezét arcához emelte, és végig törölt szemei alatt. Josht a nőcsábászt annyira megérintette Berry könnyes szemének látványa hogy azonnal kiszaladt hogy hozzon a lánynak zsebkendőt. Megpróbálta letörölni könnyei után maradt fekete csíkokat, és igyekezett nem bele gondolni abba, hogy mennyire visszataszító lehet most a külseje. A felduzzadt vörös szemei, ajka és elkenődött sminkje. Nem akarta, hogy bárki is így lássa. Ilyen összetörtnek. De ez volt a legkisebb problémája. 
Emberek haltak és sérültek meg, amiért hallgatott Jaser-re. Amiért bízott Zaynben, és amiért hagyta, hogy Niall is velük menjen.
A zsebkendőt visszacsúsztatta a zsebébe, majd előre dőlt a székben és az asztalra támaszkodott alkarjával. A telefonja kijelzőjét figyelte, és várt. Várta, hogy Zayn jelentkezzen. Hogy elmondja jól van, és hogy hallja, ahogy majd meg őrül az idegességtől, amiért nem tudja hogy van a barátnője.
A fali óra hangosan zakatolt, ahogy teltek a percek, majd hogy nem olyan ütemben, mint Blue szíve. A lány az órára emelte a tekintetét. A kis mutató már elhagyta a tízet. Több mint négy óra telt el azóta, hogy a két autó leparkolt azon a szörnyű, vérfagyasztó helyen. Csak négy óra. És mennyi minden történt.
Mennyi minden megváltozott… Zayn, és Niall… Nem, ő nem változott. Blue mindig is ilyennek képzelte. Ennyire bátornak, kedvesnek, védelmezőnek… tökéletesnek.
-          Négy óra telt el azóta, hogy megérkeztünk oda. – Blue Niall felé fordult. Talán csak ő látja rosszul az egészet. Nem tudja mi történt ott kint. Lehet Zayn azért nem ment vissza, mert nem tudott, és nem azért mert nem akart. Niall az egyetlen aki segíteni tud neki.
-          Igen. Gyorsan telik az idő! – Niall nem nézett vissza Bluera. A kakaót egy tálcára tette, miután apró mályvacukrot öntött egy kis tálkába.
-          Látom nem érted, mire akarok kilyukadni.
-          De értem. – Niall sóhaját fájdalmasnak hallatta. Akár egy jegyes szellő, olyannak érezte Blue. Egy fájdalmas jeges szellő, ami belül őt is mardossa. Niall és Blue egymás miatt éreztek fájdalmat. Ha az egyiknek fájt valami, az a másiknak is.
Valami itt nincs rendben. Úgy viselkednek, mint az idegenek. De ugyan akkor, mintha nagyon is jól ismernék egymást.  – Zayn. Láttam mikor elment. Biztos jól van. – felelte, és a tálcát Blue elé csúsztatta. Senki másnak nem készült kakaó, csak Berrynek, így nem mert egyből hozzá nyúlni. De ez volt a legkisebb problémája. Niall egy széket húzott ki közvetlenül a lány mellett, és helyet foglalt.
-          Nem, nem érted. Mi történt oda kint? – Blue ujjait a bögre fülébe csúsztatta, és hagyta, hogy tenyerét átjárja a forróság. Azóta fázik, amióta Niall elengedte őt. Annyira szerette volna, ha ismét átölelné. Vagy legalább a kezét fogná meg.
-          Áh… Fogalmam sincs, olyan gyorsan történt minden. Te bementél, Zayn ki jött, és csak azt hajtogatta, hogy valahol útközben elhagyott téged. Idegesnek látszott, és kicsit talán kétségbe esettnek. De nem tudom… Az egyik pillanatról a másikra, már az autóban volt. Azt mondta kövessem őket, de… - de nem tette. Abban a pillanatban Niallnek mintha lelassult volna az idő. Látta, ahogy emberek özönlenek ki az épületből. Látta, ahogy Zayn alatt megugrik az autó, és egy másodperc alatt kellett döntenie.
Jól döntött. Nem is mert bele gondolni, mi lenne, ha követi Zaynt. Lenne egy épp autója, az biztos. De Blue? Bluenak ott nem lett volna folytatás.
-          De nem tetted. – Blue a bögre felé nézett. Halvány, duzzadt ajkait félénk, de őszinte, hálás mosolyra húzta. Egy pillanata képes volt félre tenni mindent, csak, hogy Niall is ezt tegye. Ez, amit tett érte, több volt annál, amint ahogy Zayn tegnap „meg védte”. Sokkal több. – Te visszajöttél hozzám! – Blue egész testtel Niall felé fordult, és a fiú arcát figyelte, ahogy a kétségbe esetből, boldoggá változik. Rózsaszín ajkai felfelé görbültek, és hirtelenjében Niall szemei is mosolyogni kezdtek. Blue még sosem látott ehhez fogható dolgot. Közelebb akart menni hozzá, és fel akarta fedezni Niall gyönyörű, csillogó, kék szemeiben a tükörképét. Közelebb akart kerülni hozzá, meg akarta érinteni. Isten tudja miért. Blue egy pillanatig azon tűnődött, vajon Niall mire gondolhat most, miközben némán, mosolyogva a lányt nézi. Ő is ugyan azt szeretné, mint Blue? Igen. A válasz egyszerű volt.
Niall Blue után nyúlt. Mindkét apró, kis törékeny kezét tenyerébe vette. Óvatosan, gyengéden, figyelmesen, ahogy Zayn sosem tenné. Bluenak elakadt a lélegzete. Megijedt, hogy egyetlen érintés Nialltől ilyen hatással van rá. Többet akart, és még annál is többet. Ilyen pillanatokra vágyott mióta csak az eszét tudja.
Mindig is egy olyan fiúról álmodozott, aki romantikus, kedves, de meg tudja védeni, ha meg kell.
Niall a térdein könyökölt, és hüvelyk ujjaival Cheyenne kézfejére rajzolgat kicsi, szabálytalan köröket. Ilyen fiú lenne akinek Blue-nak szüksége van? Talán.
Niall visszament hozzá. Mindig visszamegy hozzá. De Zayn? Ő nem is keresi, és hiába… Blue ennek ellenére is szereti.

Zaj! Egy telefon. Blue telefonja.

Zayn! Csak ő lehet! – gondolta és Niall forró tenyeréből kirántotta kezeit. Nem is gondolt arra, hogy egy pillanattal ezelőtt semmi másra nem vágyott. Annak a lehetősége, hogy talán Zayn hívja teljesen elvette az eszét. Niall kicsit csalódott volt, de Bluet ez most nem érdekelte. A telefon után nyúlt és a kijelzőre pillantott. Ismeretlen szám hívta. Ő sosem vesz fel ismeretlen számot. Talán mégsem Zayn az. Vagy… mi van, ha esetleg egy telefonfülkéből hívja őt? És mi van, ha azért most hívja, mert eddig őt is ugyan olyan fegyveres emberek üldözték?
Fel kell vennie!
-          Haló?
-          Blue te hol a fenében vagy? – egy magas női hang sipított a telefonból. Bluenak fogalma sem volt ki hívhatja. Annyira hisztérikusnak, feszültnek és mérgesnek hatott. Senkit nem ismert aki így beszélt volna. Olyat meg pláne akiből ilyet váltana ki az, hogy nem tudja merre van. – Elment az eszed? Azonnal találkoznunk kell! Érted? Hol vagy?! Érted megyek! – Danielle. Állapította meg.
-          Dan! Én jól vagyok.
-          Nem vagy jól! Mondd meg hol vagy!
-          Niallnél. – Blue elhalhatott. Danielle szint úgy. Egy percig némaság honolt, mind a telefonban, mind Niall lakásában, majd a telefon búgni kezdett. Letette.
                                                               ______________


-          Oké! Most az érdekel, hogy honnan tudom, hogy itt laksz, vagy az, hogy mit tudok?! – Blue és a többiek is a nappali kellős közepén csücsülő lányt nézték. Blueval ellentétben őt láthatóan nem zavarta ez a négy szempár. Sőt! Danielle örült, hogy ennyi figyelmet szentelnek neki.
-          Azt hiszem, mind kettő érdekelne. – válaszolt Niall, de Danielle csak megforgatta a szemeit.
-          Beszéltem Louissal. Azt mondta le kellett lépnetek. Azt hitte, hogy te oda veszel. Mindenki azt hitte, Blue! – Danielle tenyere a földön csattant. Úgy tűnik, mérges. – És Spencer! Tudod milyen ideges volt?! Az a Spencer! – Blue már meg sem lepődött, pedig Dan azt várta. Mikor ott voltak kint éjjel, és Spencer megölelte, egyszerűen képtelen volt hová tenni. És a mai napig is ez így van, de… abban a pillanatban, mintha megértett volna valamit. Egy apró töredékét annak, ami valójában történik körülötte. Spencer mellette van.
-          És Zayn? Vele beszéltél?
-          Zayn konkrétan köddé vált! Nem láttam, nem beszéltem vele. Csak hallottam Harrytől. – Blue hirtelen felugrott a fotelból.
-          Danielle! Zaynt elkapták! Négy óra telt el azóta, hogy oda érünk! Nagyjából három órája volt arra, hogy keressen engem! Három! És nem hívott! Azért nem hívott, mert nem tudott felhívni! Jézusom! Danie én félek! - sírta Blue. Jobbra-balra sétált idegességében. Sehol nem találta meg a helyét, hol végre nyugalomra lelhet. Hogy is találhatná? Zayn már biztos messze jár. Valami hasonló épületben, vagy ki tudja? Talán már… Nem, az nem lehet! Danielle Blue mellé sétált, és vállon ragadta a lányt. Blue egy pillanatra megállt, és felnézett a nála jóval magasabb, és vékonyabb lányra.
-          Hahó! Lélegezz mélyeket! Zaynnek az égvilágon semmi baja! Szerintem már rég valami sztriptíz bárban csücsül és fontokat dugdos a lányok bugyijába! Ne aggódj már ennyire! – Blue szemöldökei az egekbe szaladtak.
-          Ha ezzel most meg akartál nyugtatni, nem sikerült! Ki, vagy mi az, ami fontosabb neki nálam?! – Danie a fotelbe nyomta a lányt, és közvetlenül elé ült a földre.
-          Drágám! Ő Zayn Malik! Neki nem egy lány a legfontosabb. És úgy is tudom, meg fogsz neki bocsájtani, pedig ő ott hagyott meghalni… - Danie Blue térdeire tette forró tenyereit. Tudta, hogy Bluenak ezek a szavak mennyire fájnak, hiszen ő is tudja, hogy igaz. Csak éppen nem akarja be vallani magának. Az a lányból, egy lány lett, mióta igent mondott Zaynnek. – Tudom, hogy ez így most neked rossz, de Zaynnek határokat kell szabni, hogy komolyan vegyen. Értesz? – a csendben ismét valami dallamos zaj hangzott fel. Pont ugyan olyan, mint legutóbb. Blue telefonja.
A lány már nem reménykedett abban, hogy Zayn hívja, így mikor aztán meglátta a kijelzőt szemei hatalmasra nyíltak. Blue szívverése fel gyorsult. Ő volt az.
Egy pillanat alatt hüvelyk ujja már a zöld gombot nyomta, és a telefon a füléhez tapadt.
-          Blue?! – Zayn mély érdes hanga csendült fel a vonal másik végén. Határokat kell neki szabni. Danielle hangja vízhangzott a fejében. Meg kell tennie, de egyszerűen képtelen rá. Ott hagyta. Igen, de Blue nem mérges. Boldog, amiért Zayn egyben van.
-          Zayn, hol vagy? Mi történt veled? Hova mentél?
-          Figyelj bébi! Nem mondhatok sokat! El kellett mennem, de már minden oké. Te jól vagy? Hol vagy most? – se nem kíváncsi, se nem ideges nem volt Zayn hangszíne. Olyan normális, átlagos, mindennapi. Mintha nem történt volna semmi.
-          Miért nem mondhatsz? Nem bízol bennem?
-          Nem erről van szó, édes. Nem szabad beszélnem.
-          És miért nem kerestél eddig?
-          Gyere haza, kiengesztellek! – Zayn hangja hirtelenjében megváltozott. Tele lett vággyal. Viszont Blue-é tele volt fájdalommal. A lány még csak gondolni sem volt képes arra, amit Zayn szeretett volna vele tenni. Nem tudja, képes lenne-e vele így is találkozni.
-          Nem akarom, hogy ki engesztelj! Azt akarom, hogy fontos legyek neked. Azt, hogy ne üss meg mindenkit, aki csaj rám nézz, és mikor tényleg szükségem van rád, ne hagyj ott! Szeretném, ha velem lennél, és nemcsak amikor éppen kedved akarod lelni bennem. Hanem mindig. Azt akarom, hogy olyan legyél, mint régen voltál! – régen, mikor még legjobb barátok voltak. Amikor Zaynnek semmi sem volt fontosabb Bluenál. De egyikük sem gondolta volna, hogy ez egyszer megváltozik. Talán ha tudják, hogy ezzel elveszíthetik egymást, sosem merült volna fel bennük, hogy szerelmesek legyenek.
-          Enn… Gyere haza, megbeszéljük!
-          Nem tudjuk ezt megbeszélni! Te semmit nem akarsz elmondani nekem! Mit csináltál eddig? Mi volt fontosabb nálam? – Blue hangja megcsuklott.
-          Kérlek gyere haza, mindent elmagyarázok!
-          Zayn… Jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk. – a vonal túlsó végén lévő fiú elhalhatott.
-          Ezt vegyem úgy, hogy szakítasz velem? – Zayn hangja egy pillanatra valamiféle félelmet tükrözött. Talán azért még is fél attól, hogy elveszti Bluet.
-          Nem… - suttogta lehangoltan. Nem akart vele szakítani. Meg sem fordult a fejében. Csak éppen most kezdte meghúzni a határokat, egy teljesen határtalan srácnak. – Akkor leteszem.
-          Hé! Bébi. – suttogta Zayn. – …Ez volt az első veszekedésünk. – Blue tudta, hogy éppen elmosolyodik. Hallotta a hangján, és ő is ezt tette, nagyon halványan, kerülve a feltűnést.
-          Jó éjt, Zayn! – Blue bontotta a vonalat, s egyből Daniellere nézett. – Meghúztam a határt. ...Örülsz? 


Sziasztok!:D
Hát... most csak ennyire tellett! Nem lett valami hosszú, de remélem tetszik!
Viszont igyekszem össze dobni még suli előtt minimum 3 rész, hiszen a tanulás elég sok időt vesz majd el.
Arra lennék kíváncsi, baj lenne-e hogy ha nagyjából ilyen hosszúak lennének a részek?
Mert akkor szerintem kicsit gyorsabban tudnék haladni:)

Na és most lenne pár dolog, amit megosztanék veletek! Először is a múlt héten Bea Styles vette a fáradságot, és írt egy ajánlót. Nagyon köszönöm neki!:)
Másodszor! A Fantasy Girls indított egy blogversenyt, amin első helyezést ért el az Infinity†, a legeredetibb történet kategóriában.

E mellett kaptam még kettő díjat, amit nem írtam ki. ...Amit majd ki kéne írnom...
És van pár kritika, amit a Others think menüpont alatt megnézhettek!

Köszönöm a kommenteket, és a 34(!) feliratkozót!
Ja és Tekla! Egyáltalán nem bánom.:D sőt!
Amúgy észre vettem ez a hetes szám "üldöz"
a bevezető és a második fejezet kivételével mindegyik rész 7 kommentet kapott:D
Na, nem is beszélek többet!
Várom a véleményeket! 


5 megjegyzés:

  1. Na jó akkor.....
    Először is #TeamNiall! Határozottan Niall pártján állok.:DD Zayn....nos róla inkább nem is mondok semmit...
    Imádom a blogodat és hozd a következőt.:DD

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó vagy csaje!!Nem csalódtam benned!A díjakat is megérdemled! :) Tényleg nagyon ügyi vagy!Imádom *-----* Niall nagyon aranyos, Zayn pedig.... azért őt is szeretjük! :D Remélem megbeszélik, de azért Niallnek szurkolok! :D Nagyon jó rész lett, azt hiszem az egyik kedvencem! :D Na jó, ilyen nincs, mert mindet fantasztikusan csinálod meg!Komolyan, csodálatos!Még a szomorú részeket is jól írod meg! :) *----* Siess a kövivel! :)

    VálaszTörlés
  3. csak az előttem szólókhoz tudok catlakozni. Fantasztikus vagy. Imádom az összes szerepőt a maga módján és hamar kövit :))

    VálaszTörlés
  4. Nagyon-nagyon jó lett! Nem tudnék mást elmondani,mint a többiek előttem,de hihetetlen vagy!

    VálaszTörlés