2013. szeptember 3., kedd

7.fejezet - Másik angyal

A
szoba sötétségben úszott. Nyoma sem volt még a szürke hajnali fénynek, amire Blue olyan áhítattal várt, mint még soha semmire. A sötétség teljesen körül ölelte, és bár már nyolc éves kora óta nem fél a sötétben, most mégis remegett. Egyedül azon a kis ablakon szűrődött be némi világosság, London tompa fényű lámpáitól, ami megvilágította Niall arcát, és ki emelte annak vonalait. Blue erről a helyről tökéletesen látta a fiú arcát – a szemüvegében – azt mégsem tudta eldönteni, hogy a szemei vajon csukva vannak-e.
Csukva voltak, de aludni nem tudott. Ahogy Blue sem. Mind a ketten álmatlan forgolódtak, Niall az ablak alatt lévő keskeny kanapén, Blue pedig Niall ágyában, ahova fél órás győzködés után került. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy tudta Niall rá beszélni arra, hogy aludjon nála. Azt meg pláne nem értette, hogy miért adta be a derekát, mikor arról volt szó, hogy ki melyik helyet foglalja el. Niall mindenképpen azt szerette volna, ha Blue aludna az ágyában, és kicsit sem érződött rajta az, hogy ezt csak illendőségből teszi. Nem, Niall tényleg azt szerette volna, hogy Blue teljes kényelemben, nyugalomban és biztonságban érezze magát. Bár senki sem tudta miért.
Már vagy három óra lehetett, de még egyikük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Csak hogy ezt egyik sem tudta a másikról. Mind ketten azt gondolták, hogy a másik már régen az igazak álmát alussza, így aztán ébren szótlanul feküdtek. Külön helyen, távol egymástól. Blue nem bánta volna, ha Niall mellette alszik, sőt, sokkal nagyobb biztonságban érezte volna magát, de túlságosan félt ezt a lehetőséget felvetni. Niall pedig nem gondolta illőnek.
Kint süvített a szél. Talán vihar közeledik. A piros létra, amin felmásztak hangosan nyikorgott, mikor neki ütközött egy erősebb fuvallat, és Blue hiába tudta, hogy mitől származik ez a szörnyű hang, mégis minden alkalommal, mikor meghallotta összerezzent.
Csak teltek a percek, és Blue már nem tudta mi tévő legyen. Fáradt volt, aludnia kellett volna, de ő nem tudott. Gondolatai Zayn körül kezdtek forogni, és ez volt az a pillanat, mikor azt kívánta bárcsak Niall ébren lenne. Nem akart rá gondolni, nem akarta maga előtt látni azt az édes vigyorát. Nem akarta, hogy hiányozzon neki, és ezért emészteni kezdje a bűntudat. De megtörtént.
Blue hangosan felsóhajtott, és átfordult oldalára, mikor aztán valami zajt hallott az ablak felöl.
Nem a létra volt.
-          Berry? – suttogta Niall. Blue azonnal felé fordult és még éppen elkapta a pillanatot mikor alakja kirajzolódott a sötétben. Arcát ugyan nem látta a háta mögött besütő fénytől, de a formája, az tökéletes volt.
-          Niall! Nem akartalak felébreszteni! Sajnálom! – motyogta megbánóan, míg az ágy másik felébe mászott, hogy közelebb érezhesse magát hozzá.
-          Nem aludtam! De úgy tűnik te sem! Mi a baj, nem vagy álmos?
-          De, nagyon is álmos vagyok.
-          Csak…?– kérdezte Niall.
-          Csak egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Mikor úgy érzem mindjárt sikerül, valami eszembe jut. Tudod, ami ma történt az valami szörnyűséges volt. Zayn, azok az emberek… Én nem tudom kiverni a fejemből azt a fekete szempárt.
-          Fekete szempár? Akarsz beszélni róla?
-          Nem tudom, Niall. Félek. Tudom, hülyén hangzik, de én még sosem láttam ilyen dolgokat. Nem láttam még igazi fegyvert, sosem találkoztam ilyen emberekkel, de többet nem is akarok.
-          Már biztonságban vagy! – Blue is tudta. Vagyis érezte. De ennek ellenére Niall mellett akart lenni. Közvetlenül mellette, és könnyen elképzelhető, hogy Niall is ugyan ezt akarta.
-          Tudom, de… - Blue elhallgatott. Tudom, de gyere ide kérlek, ölelj át és ne engedj el! Hülyén hangzana. – Figyelj… Nem lenne baj, ha melléd ülnék? – Blue hatalmasat lélegzett. Egyrészről megkönnyebbült, de nem volt teljesen biztos magában. Sosem biztos magában.
Niall mosolygott. Aranyosnak találta, hogy Blue szeretne ott lenni vele, és egyébként örült is. Mikor Carlyval volt együtt ő sosem szorult védelemre. Teljesen önálló volt, minden problémáját egyedül intézte, így Niall sosem érezte, hogy szükség lenne rá. Egészen mostanáig.
-          Hogy lenne baj? Gyere! – a lány azonnal ott termett a szoba túlsó végében, az ablak alatt lévő kanapén. Niall felemelte a takarója egyik felét, és miután Blue leült, rá terítette, s akkor máris, mint egy varázsütésre megnyugvás áradt szét benne. Itt akart lenni Niallel, mióta csak bemászott azon az ablakon. – Jobb?
-          El nem tudod képzelni mennyivel. – Blue Niallre nézett. Már látta az arcát, és nyugodt mosolyát. Nem látszott fáradtnak, de kipihentnek sem. Valahogy úgy a kettő között. Szívesen aludt volna, de ez most eszébe sem jutott. Itt volt mellette Berry. – Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. – Blue a fejét a kanapé támlájára ejtette, és hagyta, hogy arcába hulljon tejföl szőke, hosszú tincsei. Rettenetesen fáradt volt. A szemhéjai mintha ólomból lettek volna olyan könnyen csukódtak le, és legalább kétszer annyira nehéz volt nyitva tartani azokat. De ő ennek ellenére is ébren akart maradni.
-          Látom eléggé álmos vagy. - szólt Niall, és közelebb húzódott a lányhoz, hogy könnyedén elérje őt. Óvatosan Blue hájának világos selyem függönyének széléhez ért, és félre tűrte azt, hogy láthassa fáradt, meggyötört, de ugyan akkor gyönyörű arcát. A holdfény keresztülsütött az ablakon, és Blue arcán állapodott meg. Niall őt figyelte. A lány félhomályban annyira törékenynek tűnt, mint egy igazi porcelán baba. Bőre ebben a halvány fehér fényben tényleg annyira simának, színtelennek és tökéletesnek tetszett, mint egy igazi porcelán figuráé. Ajkai gyönyörű világos mályvaszínben tündököltek. Ugyan egy kicsit meg volt dagadva, a színén nem látszódott a sérülés. Csak Blue érezte. 
-          Te viszont eléggé ébernek tűnsz. – válaszolta Blue.
-          Igen, ma már nem fogok tudni aludni szerintem. De neked aludnod kell!
-          De nem tudok. Olyan, mintha valami bele mászott volna a fejembe, és azt akarja, hogy ébren legyek és gondolkodjak. De én nem akarok. Nem akarok Zaynre gondolni, vagy arra, hogy mit rontottam el…
-          És mi az, amit akarsz? – Blue egy percig hallgatott. Nem tudta eldönteni, Niall mit ért ez alatt. Zaynre és rá gondol, vagy arra, hogy ebben a pillanatban mit szeretne Blue? Minden esetre előbb vagy utóbb mind a kettő problémára kell valami megoldást találnia.
-          Nem tudom. Majd rá fogsz jönni, hogy én sosem tudom, mit akarok. Általában valaki megmondja, mit kell akarnom… - Így volt. Blue legmélyen viszont mindig is tudta mit szeretne, de nem volt bátorsága ennek hangot adni. Oh. Annyiszor álmodott már arról, mi történne, ha kimondaná, amit gondol! Mennyi minden megváltozna! Niall hangos sóhajt hallatott.
-          Berry, nem kell hagynod, hogy irányítsanak. Tessék, legyen ez az első! Mondd, hogy te mit akarsz!
-          Beszélgetni. …Beszélgetni veled. Jóformán semmit sem tudok rólad… Mondhatnál pár dolgot.
-          És mit szeretnél tudni?
-          Mindent. – válaszolt Blue és hirtelen felindulásból egy kicsit közelebb szökött Niallhez. – Tudod, mi leszel, ha nagy leszel és a többi! – Niall halkan nevetett, majd egész testtel Blue felé fordult, és a lábát a lány mellé préselte, pont, hogy éppen csak annyira érintse, amennyire kell.
-          Hát… Tizenkilenc múltam, nemsokára töltöm a húszat. Van egy bátyám. Tudok gitározni. – mutatott a falon lévő hangszer gyűjteményére. – És innen nem messze egy kis kávéházban dolgozom. Én biztosítom az elő zenét. Egyszer elvihetlek, ha kíváncsi vagy. Hálás a közönség, és nagyon jó bulik vannak arrafelé.
-          Jól hangzik!
-          És veled mi a helyzet?
-          Tizennyolc éves vagyok… Szeptemberben kezdem az első évet a művészeti egyetemen, mellette pedig dolgozom. Nekem nincs testvérem, és nem játszom semmi hangszeren. Régebben, ha jól tudom, olyan tizenkét éves koromban zongoráztam, de abból már szinte semmit nem tudok. – felelte Blue, és a mondata végére tekintete kivándorolt az ablakon. Csöpögni kezdett az eső, ami lassan az ablakon is meglátszódott. – Mindig is valami híres festő vagy ilyesmi akartam lenni. – rajzolta végig egy esőcsepp útját mutató ujjával, ami a párkányra folyt. – De nekem soha semmi nem jön össze.
-          Na! Nem olyan vészes! Én mindig énekes akartam lenni, és nézd meg! Nem vagyok híres, de azt csinálom, amit szeretek! Nem kell híresnek lenned ahhoz, hogy jó legyél, és elismerjenek! – Ebben van valami. Jegyezte meg Blue magában. – Mellesleg, az ilyen művészek, haláluk után lesznek igazán ismertek. – suttogta Niall, és a takaró alatt Blue térdére tette a kezét. Ez volt az egyetlen testrésze a lánynak, ami közel volt Niallhez.
-          Tudom! Hülyeség, de már gyerekkorom óta azt akarom, hogy egy híres ki állításon lássam vissza a képeimet! Csak képzeld el! Hunyd be a szemed és képzeld el! – Niall levette lábait a kanapéról és a fölre tette. Elfordult a lánytól, és lehunyta szemeit, ahogy azt kérte. A fejét a kanapé támlájának döntötte.  -  Képelj el egy hatalmas csarnokot! Telis tele emberekkel! – Blue közelebb csúszott Niallhez és egyik kezét a vállára tette. – Megvan? – suttogta.
-          Meg.
-          Az emberek öltönyt viselnek, vagy ha nem is öltönyt, de akkor is nagyon elegánsak. A nőkön különféle gyönyörű, de egyszerű ruha van, a hajuk tökéletesre meg van csinálva. Az nyakukban vagy gyöngysor, vagy valami méregdrága gyémánt lánc virít. A falakon képek lógnak, előttük pedig vörös bársony kötél van. Valami halk zene szól, és a képek alatt pedig egy kis tábla van a falra erősítve. Ha közelebb mész pedig le tudod olvasni róla a nevemet. –Blue erről álmodozott azóta, hogy az apja élete első kiállítására elvitte. Látta maga előtt, ahogy ő is ott van egy, valami elegáns ruhában, és ismét csak rá döbbent, mennyire akarja ezt!
Niall Blue felé fordult, de a lány teljesen le volt foglalva, és nem maradt ideje távolabb húzódni a fiú vállától.
-          Ez az, amire vágysz? Hogy sznobok nézegessék a festményeid, miközben kaviárt és homárt esznek? – kérdezte Niall kételkedve, mire Blue összevonta halvány szemöldökét.
-          Nem! Niall, ott nem lehet enni! – Niall egy halk nevetést hallatott, míg a fejét ingatta, Blue eltávolodott tőle. Niall első rá nézésből megállapított, hogy Blue nem a felső tízezerből származik, de azt sosem gondolta volna, hogy oda akar tartozni. Még ha csak egy ki állítás idejéig is.  – De egyébként tényleg ezt szeretném. Vagyis, nem így kifejezetten azt, hogy a ’homárzabálók’ nézegessék. Hanem úgy mindenki. Te nem örülnél, ha millióknak zenélhetnél? És mindegy az, hogy éppen szegény, vagy gazdag, aki hallgat, mert te mindenkinek játszol. – Blue megfordult, és egy kicsit távolabb ült Nialltől. Az előbb már olyan közel volt hozzá, hogy összeért a lábuk, és ettől a gyomrában olyan érzés támadt, mintha hullámvasutazna. Tetszett neki, de ugyan akkor utálta, hogy Zayn mellett ezt nem érzi.
Sok minden van, amit Zayn mellet nem érez, és amit vele nem tud megtenni. Például, Blue tudta, hogy Zaynnel sosem lenne képes egy egész éjjelt át beszélgetni, ahogy Niallel.
                                                              _______________

Blue hiányolta, hogy cipője minden egyes lépténél hangot hallasson maga után, ahogy a kék-fehér kövű kórházi csempén sétált apja kórterme felé. A látogatást a legkésőbbi órákra halasztották, mikor aztán Niall tudott csatlakozni. És hogy miért pont ő, és miért nem Zayn? Nos, Zayn „nem ér rá.” Blue ugyan nem tudja, mi az a nagyon fontos dolog, de úgy döntött nem is érdekli, ha addig is Niallel töltheti az idejét. A nap már éppen lemenőben volt, így a jobb széli ablakokon arany csillogással tört keresztül és betöltötte az egész ezüstösen fehér folyosót. Rettenetesen hűvös volt ezekben a késői órákban. Blue pedig végképp fázott, hiszen minden egyes lépténél végig vonult csupasz vállán egy aprócska jeges szellő. Haját még indulás előtt egy lófarokba kötötte, így a nyaka is fázott, mikor egy-egy gyorsabb lépést tett, hogy beérje Niallt, aki szinte rohant a tizennégyes szoba felé.
Harmadik emelet, tizennégyes szoba. Ez Cheyenne apja, Cameron Blue szobája.
Mindegyik ajtó fehér volt a közepénél kicsit feljebb ezüst számokkal kint volt a szoba szám. Minden egyszerű fehér volt. A legkevesebb szín is a csempe kékje volt és a számok ezüstje. Annyira tisztának tűnt az egész, olyan szépnek, és barátságosnak. Már amennyire egy korház szép, és barátságos tud lenni. Legfőképpen inkább nyomasztó.
-          Tizenkettő, három, négy! Ez lesz az! – kiáltott Niall, egy a sok közül fehér ajtóra mutatva. Blue gyorsított léptein, és az ajtó előtt megállt. Egy hatalmasat sóhajtott, és Niall biztató tekintetére nézett, hogy hátha abból erőt és bátorságot meríthet. De nem ahhoz kellett neki erő és bátorság, hogy be menjen, hanem ahhoz, hogy mielőtt átlépnék a küszöböt beszéljen Niallel. – Akkor gyerünk! – szólt a fiú, és keze már a kilincsen volt. Blue utána nyúlt és maga mellé húzta. Tenyere bizsergett Niall forróbőrétől, majd elengedte őt.
-          Beszélhetünk? – kérdezte, de úgy isten igazából ő sem tudta mit akar mondani. Niall bólintott. – Kérlek bármiről is esne szó, ne beszélj neki arról, ami tegnap történt. Nem szeretném, ha felhúzná magát bármitől is, és e miatt lassabban gyógyulna.
-          Én nem akartam beszélni róla, ha te nem hozod fel a témát. – válaszolta, és azt remélte ettől majd Blue arckifejezése egy kicsit megváltozik, de nem. Niall a lány után nyúlt. – Nem mondok, vagy teszek olyat, ami miatt ideges lehet. Esküszöm.
-          Köszönöm. – válaszolta Blue és kinyitotta maga előtt az ajtót, majd beljebb lépett. A szoba valami undorító halvány hányás zöldre volt mázolva. Minden más pedig vagy fehér, vagy szürke volt. Blue az apját pillantotta meg legelőször, amint unottan fekszik az ágyában és a tévét nyomkodja, hogy elüsse az időt. Szeme alatt sötét karikák pihentek, majdnem olyan színűek, mint a haja, de világoskék tekintete olyan üde, szerény, és barátságos volt, mint mindig. Sötétbarna hosszan hagyott, hajkoronája egy kicsit ritkábbnak tűnt, mint általában. Biztos ez a környezet teszi. Arcának alig volt színe. Ruhája valami kórházi hátul nyitott köntös, amiben nem éppen előnyös kikelni az ágyból, így ő sem tette. Kicsit talán szomorúnak, meggyötörtnek tűnt, de lehet csak Blue látta így.
-          Apa! – szólalt meg a lány és az ágyhoz sietve borult Cam nyakába. Hiába nyikorgott az ajtó, ő csak akkor vette észre Cheyenne-t mikor már szorosan körül fogta. Az apa mintha elmosolyodott volna, vagy legalábbis Blue úgy érezte. De hiába, Blue az egyetlen hozzá tartozója, és most végre láthatja!
-          Blue! Hát itt vagy! – Cam lassan elengedte lányát, aki azon nyomban az ágy szélére ült. Mintha megfeledkezett volna az ajtóban ácsorgó fiúról.
-          Itt! Jól vagy? Tegnap elfelejtettelek hívni, sajnálom! Mikor engednek ki? Már nagyon hiányoztál! – kérdezte a lány. Cameron alapjában véve nem volt beteg. Már az nap haza engedhették volna, az ő bevallása szerint. De minél többet hajtogatta, hogy ő jól van, az orvosok annál kevésbé hittek neki. Minél többet időzött itt a szemei alatt egyre sötétebbek lettek a karikák, és minden értelemben rosszabbul lett. Nem volt képes enni, aludni, és a világért sem szedte be a gyógyszereket. Nem volt ő beteg. Tudta, mi az oka mostani állapotának, Blue is tudta, csak az orvosok nem. Mindig is utálta a kórházakat. Ezt a szagot, a hangulatát, az orvosokat, egyszerűen mindent. A gyomra összeszorult, mikor csak meglátta ezt a helyet. És hogy miért? Itt halt meg Cheyenne édes anyja.
-          Én jól vagyok! Tök jól vagyok! De hogy meddig leszek, még itt azt senki sem tudja. Legszívesebben, már haza mennék, de állandóan azt mondják, hogy a saját érdekemben nem szabad… Nem tudom. Lehet el kéne már jönnöm. – Cam tekintete a földre esett. A mondata elején még mosoly ült a száján, de mostanra az köddé vált. Cam Bluera nézett. Ebben a pillanatban valami éles nyilallt a fejébe, a felismerés, hogy rajtuk kívül más is van a szobában. És nem is akárki. Cam tekintetét a szobában tartózkodó harmadik személyre szegezte, aki azóta, hogy belépett oda, egy tapodtat sem mozdult. Egyrészről mert várta az alkalmat, hogy megszólalhasson, másrészről pedig Cameront figyelte. Az arcát, a mozdulatait, hangjának lejtését, mindenét. Volt benne valami fájdalmasan ismerős… valami hasonló. Olyan, mint amikor Blue-t meglátta, és mintha ezúttal azt is tudná, hogy honnan, és hogy miért. Cam-et kirázta a hideg, mikor Niallre nézett, és eleve sápadt arcából kiszaladt a vér. Ő is tudta azt, amit Niall tudott. Amit csak ketten tudtak, és Blue nem.
-          Ja! Apa, egyébként ő Niall! – mutatott a fiúra aki Cam felé indult.
-          Niall Horan. – nyújtott kezet, mire Cam azonnal felállt megmutatva a csinos kis köpenyét. Blue eltakarta a szemét és halnak nevetett, fittyet hányva a két férfi között lejátszódó „beszélgetésre”. Cameron egy fejjel Niall fölé emelkedett, karján, és mellkasán izmok dagadtak, ennek ellenére képtelenség volt őt komolyan venni. Ez ennek a szerelésnek az átka.
-          Cameron Blue. – válaszolta és megszorította Niall kezét. Idegesen nyelt egyet. – A lányom barátja vagy, igaz?
-          Nem, vagyis de, egy barátja. Nem hagyhattam, hogy egyedül jöjjön, így elkísértem.
-          Igen. Már úgy három napja ismerem, nyugi, nem egy veszélyes bűnöző. Nem fog engem bántani. Beszélhetünk inkább arról, hogy… - Blue minden erejét beleadva próbálta ezt a témát kerülni, de mintha azok ketten szövetkeztek volna ellene.
-          Szándékosan talán nem. – suttogta Cam pont olyan halkan hogy Niall még hallja, de Blue már ne.
-          Én tudom mi a dolgom! – válaszolta Niall kicsit talán hangosabban a kelleténél. Hangja visszaverődött a két ajtós üveg ablakokról.  Bluenak fogalma sem volt arról mi történik körülötte, de megfordult a fejében, hogy talán nem volt jó ötlet ide hoznia Niallt. Miért kiabál? Vagyis inkább miért kiabál az apjával?
-          Nem, nem tudsz erről semmit! Blue hatalmas veszélyben van melletted. Te is veszélyben vagy!
-          Bocsi… de miről is van szó? – Cam test tartása fenyegetőnek látszott. Blue találni sem mert, hogy miért. Gondolatai hirtelen ködössé váltak. Egy pillanatra azt merte volna feltételezni, hogy az apja utasította Niallt, hogy vigyázzon Bluera. De az azt követő mondat, ezt az elméletet azon nyomban keresztbe húzta.
-          Beszélnem kell Niallel. Csak pár perc, Blue, várnál kint?
-          De… - a lány apjára, majd Niallre nézett. Niall arca kivörösödött, de Camé hófehér volt. Nem tudta felfogni, hogy ilyen közel van a következő. Nem, nem Blue következő udvarlója. …Valami más.
Senki nem szólt.
Az egész szobában, folyosón, kórházban csend honolt. Olyan vérfagyasztó fülsüketítő csend, hogy Blue pisszenni sem mert. – Az ajtó felé fordult, majd vissza rájuk. Nem akarta elhinni, hogy éppen kiküldték. A folyosóra sétált, és a nyitott ajtón visszanézett.
-          Csak pár perc. – ismételte Cam, és Niall rá csukta az ajtót.
Blue megszeppent. Nem értette mi történt itt pár perc leforgása alatt. Tekintete előtt apja arca lebegett, mikor meglátta Niallt. Olyan hirtelen kiszökött az arcából a vér, mintha valami szellemet látott volna.
Talán ismerik már egymást, és lehet, hogy Cam nem úgy ismerte meg Niallt, mint ahogy Bluenak sikerült. Lehet, hogy azt gondolja, Niall veszélybe sodorhatja a lányát… de ha ez lenne az ok, akkor miért engedi, hogy Zaynnel legyen?
A folyosó, annyira üresnek és sivárnak tűnt, ahogy Blue egyedül ácsorgott kint. Annyira magányosnak érezte magát ebben a csendben, ami hirtelen és arátlanul borult rá.
Talán jobb lett volna, ha egyedül jön. Akkor, most nem ácsorogna itt kint, tudatlanul.
Teltek a percek, kegyetlenül lassan egymás után. A nap már eltűnt a horizonton, és még hidegebb lett, mint volt. Blue eső illat érzett a levegőben, még az esti kisebb zápor után, de már egyetlen felhő sem tarkította az égboltot. Helyette milliónyi csillag ragyogott az égen.
Niall. Blue azt szerette volna, ha itt lenne vele, és együtt néznék, akkor biztos, hogy nem fázna. – Vagy azt, hogy ne lenne itt, és akkor most bent lehetne.
Blue nem bírta ezt tovább. Az ajtóhoz sétált és a fülét hozzá nyomta. Nem remélte, hogy érteni fogja, amit beszéltek, de ki tudja? Talán rá jön mi az oka, annak a beszélgetésnek.
Az ajtó hűvös volt és elég vastag ahhoz, hogy jól bent tartsa a hangot, ám Blue ennek ellenére hallott valamit.
-          Abban a pillanatban már tudtam, mikor megláttam!
-          Ez így szokott lenni, Niall! De hidd el nekem, fogalmad sincs arról, hogy mi árthatsz neki. Te, és Zayn… Ti ketten megölitek! És esküszöm, ha… – Cam hangja elhalt. Blue nem akart többet hallani, azonnal az ablakokhoz lépett és a hideg üvegnek támaszkotta homlokát. Róla beszéltek, ebben tökéletesen biztos volt, és azt kívánta bárcsak ne lenne ennyire biztos.
                                                                  ___________________

Blue mintha némasági fogadalmat tett volna azóta, hogy visszament a kórterembe. Semmivel nem lehetett volna rá venni, hogy beszéljen, így hát síri csönd volt az autóban. Niall az útkereszteződésben állt a piros lámpánál. Ez volt az első alkalom, hogy teljes lett a némaság, és az első alkalom, hogy Niall sem akart változtatni rajta. Egész idáig vezető úton azon őrlődött, miként szólítsa meg a lányt, és ha ezt megtette, mivel bírja szóra. Semmire nem jutott. Na, majd a következő lámpánál, gondolta, és tovább hajtott, mikor az zöldre váltott. Niall tisztában volt azzal, hogy valami nincs rendben, és nagyjából sejtette, hogy mi az. Azóta ilyen szótlan a lány, mióta meghallotta, hogy ő és Zayn meg fogják ölni.
Nem tudta, de nem is akarta ezt Blue félre érteni. Persze lehet, hogy ez csak átvitt értelem, és Cam arra gondolt, hogy azzal „ölik meg”, ha ilyen dolgokba keverik, de Bluet ez nem érdekelte. Addig nem, míg ők maguk nem szeretnének erről beszélni a lánynak.
Olyan volt ezt meghallani, mintha valami hatalmas dolog a torkán akadt volna, és bárhogy próbálkozik, nem tud vele mit kezdeni. Szüksége volt egy pohár vízre, hogy ezt megszüntesse  és ebben az esetben Niall volt az ő pohár vize. Ha ő elmondaná neki mi történt ott bent. Miért mondta ezt az apja, Blue nem lenne ilyen végeláthatatlanul zavarodott.
A szürke út sápadt derengésben tűnt el mögöttük, ahogy azon a jelöletlen hosszú útszakaszon száguldottak végig, ahol három napja először találkoztak. Még mindig ugyan olyan jellegtelen és elhagyatott volt. A távolból egy vonat zakatolása hallatszódott, aminek hangját hamar elnyerte a messzeség. Az út mellett futottak a sínek, amit ez előtt Blue sosem vett még észre. Nem közvetlenül mellette volt, így egy egyszerű kerítést sem szántak neki az erre járók biztonsága érdekében.
Blue az ablakon nézelődött kifelé. A csillagokat figyelte, ahogy egyre gyarapodtak felettük. Nem értette, hiszen mire meglelhette volna a többit, addigra tovább kellett volna hajtaniuk, de ez nem történt meg.
Niall hirtelen leállította a motort, s Blue ekkor azonnal rá nézett.
-          Azért álltam meg, hogy egy kicsit beszélhessünk. Nem szeretném, ha úgy válnánk el egymástól ma este, hogy egy szót sem szólsz hozzám. – Blue még mindig nem beszélt. Nem érezte fontosnak. – Arra gondoltam, vagyis azért álltam meg itt, mert innen rengeteg csillagot látunk! Esetleg kifeküdhetnénk a fűre vagy ilyesmi. Tudod mit a filmekben.  – Niall arca fülig pirult, de Blue-t ez sem hatotta meg. Kezeit gyűrve mélyedt maga elé, így észre sem vette. Nem akarta bevallani még magának sem, mennyire imádta ezt az ötletet. Miért tenné akkor pont Niallnek?  - Berry, most mi a baj?! – Blue szemeibe könnyek szöktek. Úgy érezte, ki kell szállnia. …A saját autójából.
A sötétség csak úgy vonzotta őt magába, egy pillanat és már a bokáig érő sárgás fűben ácsorgott. Karjait összefonta mellkasa előtt. Hideg volt, és nagyon fázott, az egész testéből mintha eltávozott volna a vér.
Nem akarta, hogy bárki is megértse a helyzetét, hiszen nyilván nem menne. Mióta anyja meghalt, mióta ő megszületett, Cam mindig is gyűlölte a kórházakat. Ő volt az, akivel Blue minden pillanatát töltötte, így elkerülhetetlen volt, hogy Bluenak ez mélyen csontjaiba ívódjon. Ő is ugyan azt érezte és gondolta, őt is megviselte, és őt is mindig is mélyen érintette ez a téma. Az anyja halott. Halott volt Blue egész életében, és bár már tizennyolc éves, nem képes ezt a tényt elfogadni. Nem tudta, ahogy azt sem, hogy a másik ember – az apján kívül –, aki ott volt vele születése óta, egyik pillanatról a másikra elhagyja. Olyan volt neki Zayn, mintha a bátyja lenne, akibe hihetetlen módon bele szeretett. Ő pótolta azt a szeretetet, amit az anyja nem tudott megadni a lánynak. De hirtelen, mintha őt is elveszítette volna.
Egy másik ajtó csapódás hangzott fel a csendben.
Niall.
A lány gyomra hirtelen összeszűkült. Valahol a háta mögött, csoszogó léptek zaja hallatszódott. Még akkor is hangod volt, ha nem akart zajt csapni. A fiú gyenge sziluettje egyre nagyobbá vált, ahogy Blue felé közeledett, majd megállt előtte. Niall feszengve ácsorgott, nem tudta mit kéne tennie, mondania vagy egyáltalán gondolnia.
-          Én… nem akartam semmi rosszat mondani, vagy tenni. Figyelj, én tudom, hogy ez most nem könnyű neked… - a hang óvatos volt, félénk de ugyan akkor férfias, tele leharapott magánhangzókkal, és egy gyenge akcentussal. Niall azt mondta, tudja, de valójában ő sem gondolkodott el azon, hogy ezt mire érti, hogy mit tud.
-          Nem, nem tudod! Jóformán semmit nem tudsz rólam Niall, és én sem rólad. Egyáltalán honnan ismered az apámat?
-          Nem ismerem. – felelte egyhangúan.
-          Akkor miért…?
-          Azt gondolja, veszélyes vagyok. Vagyis, hogy veszélyes, rád. Látta, hogy hogyan néztem rád, és azonnal rá jött, hogy… hogy miért. Félt téged. – a lány tekintete önkéntelenül is Niall vékony szép ívű szájára siklott. Nem is sikerült felfognia, mit mondott neki valójában a fiú olyan félénken. – Igazából…
-          Nem értem ezt. Ezért kellett ki mennem? Hogy elmondhassa neked, hogy nem akarja, hogy velem töltsd az idődet?
-          Nem. Ő örül, hogy velem van, mert vigyázok rád. Csak… Gyere, üljünk le ehhez! – érintette meg a lány vékony kis csuklóját és maga mellé húzta, egyenesen ennek a sík terepnek a közepéig, messze az autótól.
-          Azt mondod akkor, hogy neki az nem baj, hogy most is veled vagyok? – Niall megrázta a fejét és a fűbe huppant. Megveregette maga mellett a helyet, ahova később nagy nehezen Blue is leült.
-          Ez volt, ami miatt szomorú voltál? – Niall tenyerét Blue háta mögé támasztotta és közel az arcához hajolt, hogy láthassa ebben a sötétben is a csillogó szemeit, amiben visszatükröződött az összes csillag. Ugyan azt látta, amit Blue, Niall szemeibe nézve. A lány megingatta a fejét. – Hát akkor?
-          Nem szoktam beszélni a gondjaimról senkinek. Tudom, félénk vagyok, bátortalan, de nem hülye. Ismerem az embereket annyira, hogy tudjam, bármit mondanék, csak visszaélnének vele.
-          Azt is tudod, remélem, hogy én nem ilyen vagyok. – felelte reménytől csillogó szemekkel. – Nekem elmondhatod, ha valami baj van. Hátha tudok segíteni.
-          Tudom. De nem vagyok benne biztos, akarom-e, hogy tudd. -  Blue fázást mímelve felhúzta vállait, és egy kicsit összébb kuporodott. – De talán nem dől össze a világ. – folytatta. – Igazából nem is tudom, hol kezdjem. Talán a legelején kéne: mikor megszülettem.
-          Azért csak nem! – nevetett Niall, de Blue arca a szomorú hangulatát tükrözte.
-          De igen… Mikor megszülettem az édes anyám meghalt. Már tizennyolc év telt el azóta, de képtelen vagyok elfogadni. Fogadjunk, nem tudod, milyen anya nélkül felnőni, úgy hogy a környezetedben, mindenki ezért szekál. Egyedül Zayn volt az, aki mindig mellettem volt, egészen mostanáig. Nem tudom mi történt tegnap, de nem vall rá, hogy így otthagy engem egyedül, mikor egész gyerekkorunkban ő védett meg mindentől. Olyan volt nekem ő, mint ha a bátyám lenne. Az igazat megvallva egy kicsit még most is olyan. Vagy legalább is, én úgy érzem, de persze ő ezt egyáltalán nem így gondolja. Igazából, most, hogy már másfél napja nem láttam, nem is tudom… annyira nem hiányzik. Anya viszont igen.
-          Nagyon sajnálom. Ezek szerint nem ismerted őt. – Niall arca tükrözte a gondolatait. Sosem mert volna erre gondolni, és még most sem nagyon akar.
-          Nem… de apa mesélt róla egy keveset. Azt mondta, nagyon hasonlított rám.  
-          Biztos csodálatos nő volt.
-          Igen… Tudod, apu mindig azt mondta, ez nekem a legrosszabb, hiszen hiába távozott ő tőle egy angyal, kapott helyette egy másik angyalt, engem. – Blue az égbolt felé emelte az arcát, és a csillagokat nézte.
-          Egy másik angyalt. – ismételte Niall és hanyatt feküdt a száraz, sárga, de mégis puha fűben. 

Sziasztok!:)
Hát nem tudok mit mondani, remélem nem untátok szét magatokat:)
Hogy telik a suli? Nekem eddig szörnyű (még órarendünk sincs és áhh rossz az egész) Remélem majd tudok írni továbbra is azért e-mellett... 
majd, el felejtettem:
Hát, na tényleg nem tudok mit mondani. Köszönöm a 39 feliratkozót, és várom a véleményeket! ŐSZINTE VÉLEMÉNYEKET! NE KÍMÉLJETEK!





3 megjegyzés:

  1. ááá imááádom :))) gyorsan kövit :))

    VálaszTörlés
  2. Imádtam *__*
    Az elejét amikor Niall mellé ült, mikor elmondta neki a gondolatait.
    Amikor a kórházban voltak és kiküldték Blue-t és a csillagokról Niall jutott az eszébe.
    Ez annyira édes.
    És mikor kijöttek ide ez egyszerűen fantasztikus.
    Szóval jó tanulást kívánok neked és kérlek a következő rész is ilyen fantasztikus legyen :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon,nagyon ügyes vagy! Így tovább ;)

    VálaszTörlés