2013. november 6., szerda

8. fejezet - Nem tudom, mit csinálok

H

alk léptek töltötték be a szűk folyosó terét, amin Blue akár egy árny, suhant keresztül. A helyet pár pislákoló villanykörte világította meg, és a törött ablaküvegen beszűrődő holdfény. Annyira visszataszító volt ez a hatalmas raktárépület. Félelmetes. Az a folyosó, ahol éppen jár, rengeteg kicsi kis szobába torkollott, amik csak úgy kongottak az ürességtől. Nem is lehetett érteni, miért vannak nyitva hangyaméretű ajtói, melyek Blue-t egy lepusztult, elhagyatott szállodára emlékeztette… Olyanra, mint amilyenben még réges - régen élt. Akkor Blue alig lehetett másfél éves, mégis egy kevés régi, szakadt szélű elsárgult emlékfoszlány a mai napig ott cikázik a fejében arról a rideg szobáról, ahova ideiglenesen költöztek apjával. Az a hely, mintha egy másik korból köszönt volna az emberekre. Egy más körülmények közül, vagy legalább is Blue szerint.
Nem emlékezhetett volna rá, de neki mégis derengett az a szoba. A falról lógó virágmintás tapéta, és az a barátságtalan környezet. Bluehoz ez annyira idegen volt, neki mégis valamiért ismerősnek hatott… Volt benne egy olyan érzés, hogy ő ide tartozik, és bár ő sem tudta pontosan miért, legbelül érezte, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy régen így élt, hogy az anyja halálával minden megváltozott, hogy Cameron idáig süllyedt a születését követően, mert ott volt benne az, az érzés, hogy Zayn az, aki ide köti.
Az apja azóta megváltozott, sosem akarta, hogy a lánya ilyen helyre kerüljön, ilyen körülmények között legyen. Főleg nem miatta. És tessék, most is ott van. Egy keskeny lepusztult folyosón sétál, ami fény korában talán egy egyszerű fehérre mázolt átjáró volt, gyönyörű ép ablakokkal egy iroda sor felé. 
Blue hosszú vékony lábait kecsesen egymás elé emelte, minden egyes lépténél, hangtalanul közelített a raktárépület alagsorába. Ott talán a parkoló lehetett, a méreg drága, gyönyörű autóknak szánva. – gondolta, és némán tovább sétált. Nem kockáztathatta meg azt, hogy feltűnést keltsen… A lány már két napja nem látta barátját, ennek ellenére mégsem akarta, hogy akár ő, vagy bárki más észrevegye. Még nem. Apró lábait gyorsan szedte, s már látta az ajtót. Nem volt rajta zár, csak úgy állt ott egymagában gyengén a falhoz függesztve. Úgy nézett ki, mintha egyetlen érintés is elég lenne, ahhoz, hogy leszakadjon. Blue lelki szemei előtt látta, milyen lehetett ez korábban, de ebben a pillanatban most nem érdekelte. A szíve a torkában dobogott, és alig várta, hogy újra láthassa a szeretett fiút. Magába szívhassa az illatát, lecsókolhassa ajkairól a féltő szavakat. Ám erre még várnia kellett.  
Oldalra nyúlt maga mellé, és megérintette Danielle forró csuklóját. A lány teste majd felforrt, de Blueból kiszállt az összes vér, mióta csak betette ide a lábát. Nagyon ideges volt. És félt.
Nem akart itt lenni, de muszáj volt, ha látni akarta Zaynt, és mást nem is akart. Szerette volna, ha a fiú ad neki valami magyarázatot arra, mi történt az utóbbi pár napban, de talán azt jobban, hogy végre magához ölelhesse és érezhesse bőrének perzselő forróságát. Akármennyire is haragudott rá, mert haragudott, érezni akarta maga körül Zayn karjait, és testét. Szerette őt, tényleg, bármit is tett.
Blue az ajtó szélébe markolt, és hatalmasat sóhajtott. Zayn izmos karját akarta markolni, megérinteni napbarnított bőrét, és sűrű, puha fekete hajába túrni.
Minden egyes lépésnél agyába szökött pár ilyen gondolat… már tényleg, igazán hiányzott neki ez a fiú, és majd’ meghalt azért, hogy vele lehessen. Igaz, Niallnek azt mondta, úgy érzi, hogy ki bírná nélküle, de talán akkor ő sem jött rá arra, hogy ez nem igaz.
-          Blue, én nem tudom, de ez nem igazán jó ötlet. – suttogta Danielle. A hangja tele volt aggodalommal, hiszen féltette őket. Őket, azaz Bluet, és Niallt. Veszélyes ez a hely, pontosabban az emberek veszélyesek, és egyszerűen nem akarta, hogy nekik közük legyen ehhez. Blue jó lány, Niall pedig legyen akármilyen, nem való ide.
-          Miért nem? – kérdezte a fiú, bár ő tudta a legjobban miért nem. Ő és Zayn…. Ők ketten nem találkozhatnak!
Danielle hallgatott, és próbált elnézni kettejük mellett.
Sajnos neki mindig is volt szeme az olyan dolgokhoz, mint a szerelem, és pontosan tudta, hogy mi a helyzet. Vagy legalább is sejtette. Azt tudta, hogy Niall miért van Blueval, ismételten. Tudta, csak nem a teljes igazságot.
Tegnap Niall megesküdött a lány apjának, hogy nem fogja hagyni, hogy baja essen, mégis… most ő sodorja abba. Nagyon is jól tudja, hogy nem lenne szabad itt lenniük, főleg nem Niallnek. Ha ott van Zayn, már pedig ott lesz, a lehető legnagyobb veszélyt hozza Blue fejére. És ez volt az, amit a két lány nem tudott. Blue tulajdonképpen semmivel sem volt tisztában, ő csak úgy volt, és nem érdekelte semmi, sem a veszély, sem más, csak Zayn. Talán a megszokás, talán a szerelem, de a lány tudta, hogy neki ott a helye mellette.
-          Mindjárt éjfél. – jegyezte meg Danielle a vékony csuklóján pihenő fekete szíjas karórára pillantva, majd elnézett balra, Blue felé, aki az ajtó, és a kerete közötti apró résen leselkedett.
A barátját kereste szemeivel, és azon tűnődött, miért nem látja. Sötét volt ott bent, alig égett pár csupasz villanykörte, azok fénye viszont vakító volt. Pár ember a szemben lévő falhoz csoportosult, még egy tucat a felhajtón csücsült, és volt egy két arc, egy két ismerős arc, akik pedig a lépcsőn foglaltak helyet más alakokkal. Spencer szőke tincsei villantak ki Louis mögül. Ők ketten voltak azok, és nem Zayn. Blue szemei átfutottak a körülöttük lévő embereken… Nem ismerte őket nevükről, de meg esküdött volna, hogy velük már találkozott, amikor Zayn pár éve a sínek mellé vitte. Egy magas, egy barna, egy cingár. És egyik sem Ő.
Azt gondolná mindenki, hogy Zayn majd az ő társaságukban lesz. Vagyis, hogy ők vannak Zayn társaságában, hiszen ez a fiú itt a főnök. Ő az, akihez igazodni kell, mert ő soha senkihez nem igazodik. Általában mindig ő szokott a középpontban lenni, kivéve, ha nem akar… de miért ne akarna?
Talán máshol van. Talán mással van. – Blue agya gyorsan forgott, de rá jött semmi értelme, azonnal elméje legmélyebb zugaiba suvasztotta ezt a gondolatot, és lerázta magáról azt az érzést, hogy a barátja nem véletlenül kerüli már két napja. Nem csalná meg… - ezzel a lány is tisztában volt. Viszont akkor… akkor miért?
Próbált ésszerűen gondolkodni, Danielle azt mondta, Zayn itt van. Elképzelhető, bár Blue tudta, ha itt lenne, azt rögvest megtudná, érezné. Mellesleg a fiú valahányszor társaságba került, a lány úgy érezte, mintha a fiú teste neonként villódzna, és azt kiáltozná: „engem figyeljetek!” Zayn kisugárzása mindig is ezt, vagy ehhez hasonlót váltott ki az emberekből. Tiszteletet, figyelmet… félelmet. Olyan dolgokat, amiről Blue még csak álmodni sem mert.
Zayn talán még sincs itt. – gondolta Blue, a teljesen felszabadultnak tűnő társaságot fürkészte. Annyira mások ők… Vagy talán pont Blue lenne más. Egyedül ő lóg ki közülük. És talán Niall. Ezek nem félnek attól, hogy valaki megnézi őket, hiszen az a cél! Nem félnek a figyelemtől, ahogy Blue… Élvezik azt.
Az ajtó megingott, mire Blue elrebbent tőle. Az hitte valaki észrevette, és egy pillanat alatt elöntötte testét a félelem. Nem is értette, hogy gondolta azt, hogy ide jöjjön… Mi késztette erre? …Zaynen kívül.
Gyorsan Niall mellé lépett, mire a fiú csak elmosolyodott. Annyira jól tudta, hogy ezt nem lenne szabad, mégis… csak mosolygott, és Blue-t figyelte.
-          Csak a szél volt. – nézett az ablak felé. A lány testének remegése alább hagyott, Niall hangja pedig végig suhant egész lényén, mitől még nyugodtabbá vált, hiába nem kellett volna.
Apró léptekkel visszahátrált az ajtóhoz, és tenyerét rá tette, hogy beljebb tolja, de azonnal rá döbbent, ez nem jó ötlet. A tetejét alig egy hajszál tartotta attól, hogy az rá zuhanjon, így hát hagyta és inkább csak egyszerűen háttal neki támaszkodott. Nagyot sóhajtott, beszélni akart.
-          Akkor most…? – kérdezte feszülten. Nem akart, de nem is mert csak úgy besétálni oda és megkérdezni, mi a fene van Zaynnel. Miért nem veszi fel a telefont, miért nem keresi, és a legfontosabb, hogy mi történt akkor, amikor olyan csúnyán ott hagyta a sorsára!
Ő nem mehetett be. Főleg nem így.
-          Hogy érted? – kérdezett vissza Danielle.
-          Most mit csináljunk?
-          Azt mondtad, tudod mit csinálsz! Én szóltam, hogy ez nem jó ötlet. – jó ötlet vagy sem, máshogy nem találkozhat Zaynnel.
-                      Te is jól tudod, hogy fogalmam sincs arról, mit csinálok. Én csak látni akartam Zaynt. De nincs bent. – Blue tekintete Niall arcára siklott. Olyan barátságtalanná vált az arckifejezése, mint amilyennek még soha senki sem látta. Félelmetes volt őt így látni, hiszen Blue azt szokta meg, ha mosolyog. Mindenki azt szokta meg, ha mosolyog, vagy ha nevet, és nem azt, ha fintorog. Álla megfeszült és szemeit összeszűkítve a földet pásztázta. Kicsit talán zavarodottnak tűnt. Olyan volt, mintha nem tudná, most hogy is kéne viselkednie. Nem kedvelte Blue barátját, attól függetlenül, hogy kétszer találkoztak összesen, de nem akarta ezt ilyen egyértelműen a lány tudtára adni. Mégis sikerült. Egyből levette, hogy Niall ki nem állhatja, már csak azt a nevet is, hogy „Zayn Malik” Blue nem akarta ezt tovább nézni, így Daniellre vetette pillantását. Tegnap sokáig gondolkodott azon, mit kéne ezzel tenni, de aztán rá jött, hogy semmit, csak nem szabad vele foglalkozni. Niall a barátjára fintorog. Arra a fiúra, akit Blue szeret. Nem is lehet kérdéses, hogy mi a megoldás.
-          Ott kell lennie. – felelte Danielle. – És ha látni akarod, neked is. Nyomás be! – Tenyerét Blue hátára tette, így próbálta beljebb tolni, de a lány ellen állt, és bosszúsan próbálta leszedni azt a kicsi, de forró kezet a lapockái közül. Daniell hamar feladta és visszalépett Niall mellé. Látta, hogy Blueban valami megváltozott, és nem akarta ennek a dolognak a határait feszegetni. Vagyis nem most. Pontosan maga a lány sem tudta mi az oka, sőt, még azt sem, hogy mi az a valami, de ő is érezte. Talán bátrabb lett. Talán tisztábban lát…
Dehogy is. Csak simán az agyára mehetett valami.
Blue feszülten tipródott az ajtóban, és várt valamire, ami talán sosem érkezik meg, és ami megakadályozza azt, hogy besétáljon oda. Mintha kivégzésre készülnének…
Danielle bíztató pillantása fájdalmasan hatolt Blue szemeibe. Csak Niall volt az, aki megmenthette volna Bluet. Ismét. De most nem tette, talán észre sem vette, hogy arra volt szüksége, hogy valaki közbe szóljon.
Hihetetlen! Az előbb még mindent félre dobott volna, csak, hogy Zaynnel lehessen, de mióta meglátta Niall állandóan mosolygó szemeit meggyötörtté változni… már nem biztos abban.  Blue mikor meglátta azt az arcot, nem arra gondolt, hogy Niall azért nem akarja, hogy bemenjen oda, mert ott van Zayn. Ő tudta, hogy a fiú azért nem akarja, mert félti őt. Azt ugyan nem tudta miért, de az hogy tudta, elég volt neki.
Már nem akart ott lenni. Már nem akarta azt, hogy könyörögjön a barátjának pár szóért, és utána azt tegye, amit elvárnak tőle. Azaz, a semmit. Ne beszéljen, ne mondja el, mit gondol és érez, hiszen senkit nem érdekel. Talán Zaynt sem.
Blue az ajtófélfához nyúlt, és maga felé kezdte húzni. – Nem értette ő sem miért. Ez ellent mond annak, amit az előző pillanatokban fedezett fel magával kapcsolatban. Nem akarta, de nem volt képes parancsolni testének.
Állj! – egy elfojtott kiáltást vízhangzott a fejében, de amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. A szíve hevesebben vert azzal a tudattal tetézve ezt, hogy hamarosan belép az oroszlánok barlangjába, mint egy friss hús. Már látta maga előtt, ahogy az éhes állatos rá vetik magukat, és kegyetlenül, könyörületmentesen marcangolják szét tehetetlen testét. Az ütemes dobogás elnyomta Blue fejében az ajtó halk nyikorgását. Kitöltötte egész elméjét, és korlátozta a gondolatait. Kisebb adrenalin löket szabadult fel a testében, és akkor végre eldöntötte! És az ajtót maga felé húzta…
Alig hallható motyogás, rohanó léptek és egy kéz... majd egy éles durranás és Blue szíve kihagyott egy ütemet.
Nem látott semmit, nem halott semmit, és érezni sem érzett. Nem tudta mi történt, de azt igen, hogy Niall van a dologban. Az ő illatát érezte magán, és testének távolról is érezhető forróságát. Talán csak képzeli.
Blue lassan kinyitotta a szemeit – az ajtóval egyetemben azok is becsukódtak. – és a válla fölött feszülő karra pillantott. Hatalmas erőt sejtető szelíd izom kötegek vonultak végig rajta, amit Blue azonnal meg akart érinteni! Vajon olyan lehet, mint Zayn izmai? Vagy talán erősebbek?
Talán ugyan olyan. – jegyezte meg Blue magában, s engedte szemeit felfutni, Niall karján, egészen az arcáig. Lélegezni próbált, de mintha nehezére esett volna úgy, hogy két éj kék szempár figyelte őt. Niall illata teljesen megtelítette tüdejét, és mint egy kábító gázként hatott a lányra. Eszébe sem jutott megkérdezni, mégis mi a francot csinál?
Niallnek viszont az agya valami elfogadható válasz után kutakodott elméje legmélyebb zugaiban. Olyan választ akart, ami igaz volt, de nem ijesztette volna meg a lányt… Lehet, igazat kellene mondania. Előbb utóbb csak megértené.
-          Berry… - lehelte, és Blue szemei válaszként felcsillantak.
-          Mit művelsz? – olyan halkan beszéltek, lihegve, mintha épp most csókolóztak volna, és próbálnak feleszmélni. Niall nem válaszolt rögtön.
-          Fogalmam sincs. – A fiú közelebb húzódott hozzá. Meleg ujjai simították végig Blue bársonyos arcát, amitől teljesen megborzongott. Nem emlékezett, hogy Zayn valaha is így megsimította volna. – Én… én tényleg nem tudom, mit csinálok, Berry. –Niall hangja olyan gyengéd volt, mint az érintései, Blue szíve pedig hatalmasat dobbant, mikor a fejében egy pillanata át szaladt egy gondolat: Nincsenek véletlenek. És végre először, úgy is érezte. Niall nem csupán egy véletlen.

Ahogy ott álltak, abban a szakadt kis sarokban, mint alig pár napja, teljesen megszűnt a világ, és ő ketten úgy olvadtak egymásba, mint két hatalmas bambuszlegyező tollai.

Huh, sziasztok! Megígértem, hogy ezt még megcsinálom, itt van, remélem tetszik!:) Mit mondjak a részről? Nem is tudom mit kéne gondolnom róla, kicsit olyan furcsára sikeredett, nem? És rövidebbre, mint amit szoktam.
Igazából, még kétes, hogy folytatom-e, vagy újat kezdek, minden esetre szeretnék írni, az mellékes, hogy fog-e is menni
Szóval, kíváncsi lennék, ti mit szeretnétek!:)
Egyenlőre ennyi lettem volna, majd jelentkezem:)
Várom a véleményeteket!:)♥

2 megjegyzés:

  1. Igazából nem nagyon tudok mit írni, mert perpillanat még Niall hatása alatt vagyok éppen ezért most fangirlingelek!!! :DD
    NIALL! ♥♥♥ *-*
    Imádom ezt a részt!
    Remélem, hogy folytatod, mert mint már mondtam egyszer! ez az egyik KEDVENC blogom.:DD

    VálaszTörlés
  2. Berry és Niall *------* Nagyon jó rész lett, mindenképp folytasd! Imádom, az egyik kedvenc blogom, már vártam mikor rakod fel!

    VálaszTörlés