2017. május 1., hétfő

H



alk léptek töltötték be a szűk folyosó terét, amin Blue akár egy árny, suhant keresztül. A helyet pár pislákoló villanykörte világította meg, és a törött ablaküvegen beszűrődő holdfény. Annyira visszataszító volt ez a hatalmas raktárépület. Félelmetes. Az a folyosó, ahol éppen jár, rengeteg kicsi kis szobába torkollott, amik csak úgy kongottak az ürességtől. Nem is lehetett érteni, miért vannak nyitva hangyaméretű ajtói, melyek Blue-t egy lepusztult, elhagyatott szállodára emlékeztette… Olyanra, mint amilyenben még réges régen élt. Akkor Blue alig lehetett másfél éves, mégis egy kevés régi, szakadt szélű elsárgult emlékfoszlány a mai napig ott cikázik a fejében arról a rideg szobáról, ahova ideiglenesen költöztek apjával. Az a hely, mintha egy másik korból köszönt volna az emberekre. Egy más körülmények közül, vagy legalább is Blue szerint.
Nem emlékezhetett volna rá, de neki mégis derengett az a szoba. A falról lógó virágmintás tapéta, és az a barátságtalan környezet. Bluehoz ez annyira idegen volt, neki mégis valamiért ismerősnek hatott… Volt benne egy olyan érzés, hogy ő ide tartozik, és bár ő sem tudta pontosan miért, legbelül érezte, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy régen így élt, hogy az anyja halálával minden megváltozott, hogy Cameron idáig süllyedt a születését követően, mert ott volt benne az, az érzés, hogy Zayn az, aki ide köti.
Az apja azóta megváltozott, sosem akarta, hogy a lánya ilyen helyre kerüljön, ilyen körülmények között legyen. Főleg nem miatta. És tessék, most is ott van. Egy keskeny lepusztult folyosón sétál, ami fény korában talán egy egyszerű fehérre mázolt átjáró volt, gyönyörű ép ablakokkal egy iroda sor felé. 
Blue hosszú vékony lábait kecsesen egymás elé emelte, minden egyes lépténél, hangtalanul közelített a raktárépület alagsorába. Ott talán a parkoló lehetett, a méreg drága, gyönyörű autóknak szánva. – gondolta, és némán tovább sétált. Nem kockáztathatta meg azt, hogy feltűnést keltsen… A lány már két napja nem látta barátját, ennek ellenére mégsem akarta, hogy akár ő, vagy bárki más észrevegye. Még nem. Apró lábait gyorsan szedte, s már látta az ajtót. Nem volt rajta zár, csak úgy állt ott egymagában gyengén a falhoz függesztve. Úgy nézett ki, mintha egyetlen érintés is elég lenne, ahhoz, hogy leszakadjon. Blue lelki szemei előtt látta, milyen lehetett ez korábban, de ebben a pillanatban most nem érdekelte. A szíve a torkában dobogott, és alig várta, hogy újra láthassa a szeretett fiút. Magába szívhassa az illatát, lecsókolhassa ajkairól a féltő szavakat. Ám erre még várnia kellett.  
Oldalra nyúlt maga mellé, és megérintette Danielle forró csuklóját. A lány teste majd felforrt, de Blueból kiszállt az összes vér, mióta csak betette ide a lábát. Nagyon ideges volt. És félt.
Nem akart itt lenni, de muszáj volt, ha látni akarta Zaynt, és mást nem is akart. Szerette volna, ha a fiú ad neki valami magyarázatot arra, mi történt az utóbbi pár napban, de talán azt jobban, hogy végre magához ölelhesse és érezhesse bőrének perzselő forróságát. Akármennyire is haragudott rá, mert haragudott, érezni akarta maga körül Zayn karjait, és testét. Szerette őt, tényleg, bármit is tett.
Blue az ajtó szélébe markolt, és hatalmasat sóhajtott. Zayn izmos karját akarta markolni, megérinteni napbarnított bőrét, és sűrű, puha fekete hajába túrni.
Minden egyes lépésnél agyába szökött pár ilyen gondolat… már tényleg, igazán hiányzott neki ez a fiú, és majd’ meghalt azért, hogy vele lehessen. Igaz, Niallnek azt mondta, úgy érzi, hogy ki bírná nélküle, de talán akkor ő sem jött rá arra, hogy ez nem igaz.
-          Blue, én nem tudom, de ez nem igazán jó ötlet. – suttogta Danielle. A hangja tele volt aggodalommal, hiszen féltette őket. Őket, azaz Bluet, és Niallt. Veszélyes ez a hely, pontosabban az emberek veszélyesek, és egyszerűen nem akarta, hogy nekik közük legyen ehhez. Blue jó lány, Niall pedig legyen akármilyen, nem való ide.
-          Miért nem? – kérdezte a fiú, bár ő tudta a legjobban miért nem. Ő és Zayn…. Ők ketten nem találkozhatnak!
Danielle hallgatott, és próbált elnézni kettejük mellett.
Sajnos neki mindig is volt szeme az olyan dolgokhoz, mint a szerelem, és pontosan tudta, hogy mi a helyzet. Vagy legalább is sejtette. Azt tudta, hogy Niall miért van Blueval, ismételten. Tudta, csak nem a teljes igazságot.
Tegnap Niall megesküdött a lány apjának, hogy nem fogja hagyni, hogy baja essen, mégis… most ő sodorja abba. Nagyon is jól tudja, hogy nem lenne szabad itt lenniük, főleg nem Niallnek. Ha ott van Zayn, már pedig ott lesz, a lehető legnagyobb veszélyt hozza Blue fejére. És ez volt az, amit a két lány nem tudott. Blue tulajdonképpen semmivel sem volt tisztában, ő csak úgy volt, és nem érdekelte semmi, sem a veszély, sem más, csak Zayn. Talán a megszokás, talán a szerelem, de a lány tudta, hogy neki ott a helye mellette.
-          Mindjárt éjfél. – jegyezte meg Danielle a vékony csuklóján pihenő fekete szíjas karórára pillantva, majd elnézett balra, Blue felé, aki az ajtó, és a kerete közötti apró résen leselkedett.
A barátját kereste szemeivel, és azon tűnődött, miért nem látja. Sötét volt ott bent, alig égett pár csupasz villanykörte, azok fénye viszont vakító volt. Pár ember a szemben lévő falhoz csoportosult, még egy tucat a felhajtón csücsült, és volt egy két arc, egy két ismerős arc, akik pedig a lépcsőn foglaltak helyet más alakokkal. Spencer szőke tincsei villantak ki Louis mögül. Ők ketten voltak azok, és nem Zayn. Blue szemei átfutottak a körülöttük lévő embereken… Nem ismerte őket nevükről, de meg esküdött volna, hogy velük már találkozott, amikor Zayn pár éve a sínek mellé vitte. Egy magas, egy barna, egy cingár. És egyik sem Ő.
Azt gondolná mindenki, hogy Zayn majd az ő társaságukban lesz. Vagyis, hogy ők vannak Zayn társaságában, hiszen ez a fiú itt a főnök. Ő az, akihez igazodni kell, mert ő soha senkihez nem igazodik. Általában mindig ő szokott a középpontban lenni, kivéve, ha nem akar… de miért ne akarna?
Talán máshol van. Talán mással van. – Blue agya gyorsan forgott, de rá jött semmi értelme, azonnal elméje legmélyebb zugaiba suvasztotta ezt a gondolatot, és lerázta magáról azt az érzést, hogy a barátja nem véletlenül kerüli már két napja. Nem csalná meg… - ezzel a lány is tisztában volt. Viszont akkor… akkor miért?
Próbált ésszerűen gondolkodni, Danielle azt mondta, Zayn itt van. Elképzelhető, bár Blue tudta, ha itt lenne, azt rögvest megtudná, érezné. Mellesleg a fiú valahányszor társaságba került, a lány úgy érezte, mintha a fiú teste neonként villódzna, és azt kiáltozná: „engem figyeljetek!” Zayn kisugárzása mindig is ezt, vagy ehhez hasonlót váltott ki az emberekből. Tiszteletet, figyelmet… félelmet. Olyan dolgokat, amiről Blue még csak álmodni sem mert.
Zayn talán még sincs itt. – gondolta Blue, a teljesen felszabadultnak tűnő társaságot fürkészte. Annyira mások ők… Vagy talán pont Blue lenne más. Egyedül ő lóg ki közülük. És talán Niall. Ezek nem félnek attól, hogy valaki megnézi őket, hiszen az a cél! Nem félnek a figyelemtől, ahogy Blue… Élvezik azt.
Az ajtó megingott, mire Blue elrebbent tőle. Az hitte valaki észrevette, és egy pillanat alatt elöntötte testét a félelem. Nem is értette, hogy gondolta azt, hogy ide jöjjön… Mi késztette erre? …Zaynen kívül.
Gyorsan Niall mellé lépett, mire a fiú csak elmosolyodott. Annyira jól tudta, hogy ezt nem lenne szabad, mégis… csak mosolygott, és Blue-t figyelte.
-          Csak a szél volt. – nézett az ablak felé. A lány testének remegése alább hagyott, Niall hangja pedig végig suhant egész lényén, mitől még nyugodtabbá vált, hiába nem kellett volna.
Apró léptekkel visszahátrált az ajtóhoz, és tenyerét rá tette, hogy beljebb tolja, de azonnal rá döbbent, ez nem jó ötlet. A tetejét alig egy hajszál tartotta attól, hogy az rá zuhanjon, így hát hagyta és inkább csak egyszerűen háttal neki támaszkodott. Nagyot sóhajtott, beszélni akart.
-          Akkor most…? – kérdezte feszülten. Nem akart, de nem is mert csak úgy besétálni oda és megkérdezni, mi a fene van Zaynnel. Miért nem veszi fel a telefont, miért nem keresi, és a legfontosabb, hogy mi történt akkor, amikor olyan csúnyán ott hagyta a sorsára!
Ő nem mehetett be. Főleg nem így.
-          Hogy érted? – kérdezett vissza Danielle.
-          Most mit csináljunk?
-          Azt mondtad, tudod mit csinálsz! Én szóltam, hogy ez nem jó ötlet. – jó ötlet vagy sem, máshogy nem találkozhat Zaynnel.
-                      Te is jól tudod, hogy fogalmam sincs arról, mit csinálok. Én csak látni akartam Zaynt. De nincs bent. – Blue tekintete Niall arcára siklott. Olyan barátságtalanná vált az arckifejezése, mint amilyennek még soha senki sem látta. Félelmetes volt őt így látni, hiszen Blue azt szokta meg, ha mosolyog. Mindenki azt szokta meg, ha mosolyog, vagy ha nevet, és nem azt, ha fintorog. Álla megfeszült és szemeit összeszűkítve a földet pásztázta. Kicsit talán zavarodottnak tűnt. Olyan volt, mintha nem tudná, most hogy is kéne viselkednie. Nem kedvelte Blue barátját, attól függetlenül, hogy kétszer találkoztak összesen, de nem akarta ezt ilyen egyértelműen a lány tudtára adni. Mégis sikerült. Egyből levette, hogy Niall ki nem állhatja, már csak azt a nevet is, hogy „Zayn Malik” Blue nem akarta ezt tovább nézni, így Daniellre vetette pillantását. Tegnap sokáig gondolkodott azon, mit kéne ezzel tenni, de aztán rá jött, hogy semmit, csak nem szabad vele foglalkozni. Niall a barátjára fintorog. Arra a fiúra, akit Blue szeret. Nem is lehet kérdéses, hogy mi a megoldás.
-          Ott kell lennie. – felelte Danielle. – És ha látni akarod, neked is. Nyomás be! – Tenyerét Blue hátára tette, így próbálta beljebb tolni, de a lány ellen állt, és bosszúsan próbálta leszedni azt a kicsi, de forró kezet a lapockái közül. Daniell hamar feladta és visszalépett Niall mellé. Látta, hogy Blueban valami megváltozott, és nem akarta ennek a dolognak a határait feszegetni. Vagyis nem most. Pontosan maga a lány sem tudta mi az oka, sőt, még azt sem, hogy mi az a valami, de ő is érezte. Talán bátrabb lett. Talán tisztábban lát…
Dehogy is. Csak simán az agyára mehetett valami.
Blue feszülten tipródott az ajtóban, és várt valamire, ami talán sosem érkezik meg, és ami megakadályozza azt, hogy besétáljon oda. Mintha kivégzésre készülnének…
Danielle bíztató pillantása fájdalmasan hatolt Blue szemeibe. Csak Niall volt az, aki megmenthette volna Bluet. Ismét. De most nem tette, talán észre sem vette, hogy arra volt szüksége, hogy valaki közbe szóljon.
Hihetetlen! Az előbb még mindent félre dobott volna, csak, hogy Zaynnel lehessen, de mióta meglátta Niall állandóan mosolygó szemeit meggyötörtté változni… már nem biztos abban.  Blue mikor meglátta azt az arcot, nem arra gondolt, hogy Niall azért nem akarja, hogy bemenjen oda, mert ott van Zayn. Ő tudta, hogy a fiú azért nem akarja, mert félti őt. Azt ugyan nem tudta miért, de az hogy tudta, elég volt neki.
Már nem akart ott lenni. Már nem akarta azt, hogy könyörögjön a barátjának pár szóért, és utána azt tegye, amit elvárnak tőle. Azaz, a semmit. Ne beszéljen, ne mondja el, mit gondol és érez, hiszen senkit nem érdekel. Talán Zaynt sem.
Blue az ajtófélfához nyúlt, és maga felé kezdte húzni. – Nem értette ő sem miért. Ez ellent mond annak, amit az előző pillanatokban fedezett fel magával kapcsolatban. Nem akarta, de nem volt képes parancsolni testének.
Állj! – egy elfojtott kiáltást vízhangzott a fejében, de amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. A szíve hevesebben vert azzal a tudattal tetézve ezt, hogy hamarosan belép az oroszlánok barlangjába, mint egy friss hús. Már látta maga előtt, ahogy az éhes állatos rá vetik magukat, és kegyetlenül, könyörületmentesen marcangolják szét tehetetlen testét. Az ütemes dobogás elnyomta Blue fejében az ajtó halk nyikorgását. Kitöltötte egész elméjét, és korlátozta a gondolatait. Kisebb adrenalin löket szabadult fel a testében, és akkor végre eldöntötte! És az ajtót maga felé húzta…
-          Bébi? – hangzott a csendből. Blue azonnal hátra kapta a fejét és megpillantotta Őt. – Mi az? Mit csinálsz, vagyis mit csináltok ti itt? – Zayn nem tűnt idegesnek, csak meglepett volt. A jobb kezében egy pisztoly volt amit azonnal a háta mögé rejtett és feltűnés nélkül a nadrágjába csúsztatta, majd eltakarta bőrdzsekiével mintha soha nem is lett volna.
-          Zayn! – Blue szeme felcsillant a boldogságtól. Teljesen kiürült a feje, csak mosolygott bárgyún. - Csak, látni akartalak. – Zayn mosolyra húzta a száját. Szereti. Ez járt a fejében, míg oda sétált hozzá és derekánál fogva oda húzta magához. Oda hajolt az arcához. Szorosan átölelték egymást. Zayn keze a lány arcára csúszott, hüvelykujjával végig simította a lány puha bőrét.
-          Máskor ne lopakodjatok így be, mert már majdnem megtámadtunk titeket. – nevetett és egy csókot nyomott Blue szájára. Niall azt kívánta bár itt se lenne. – Srácok, nyugi csak a csajom az! – kiabálta mire mindenki eltette a fegyverét és feloszlott. Csajom. Niall fejében visszhangzott ez a szó. Arra gondolt, hogy ő sosem hívná így Blue-t. Vagy mást. Azt mondaná, hogy a barátnőm. De persze ez nem az ő dolga, és nem az ő barátnője.
Beljebb kerültek és helyet foglaltak mikor Zaynben tudatosult, hogy van itt valaki, akinek nem itt a helye. Valaki, akit nagyon nem kedvelt, de mégis hálás lehetett neki miért megmentette Blue életét. Zayn elé lépett. Niall félelmet érzett, de nem mutatta, az arca nyugodt és barátságos volt, mint mindig.
-          Borzasztóan hálás vagyon a múltkoriért. Tényleg, én azt sem tudom, hogy köszönjem meg hogy vigyáztál rá. – Niall megkönnyebbült hirtelen.
-          Ugyan.
-          Nem, nem, tényleg. Ha te nem vagy ott bele sem merek gondolni mi történt volna vele. – normál esetben aggodalomnak kellett volna türköződnie a fiú hangjából, de Zayn inkább dühős volt. Niall úgy érezte, hogy nem rá dühős, inkább magára és azokra akik bánthatták volna a barátnőjét. Ugyan akkor Niall nagyon jól tudta, hogy nem csupán a véletlenen múlt Blue biztonsága. Zayn is megmenthette volna, de nem tette.
-          Még szerencse hogy ott voltam. – feszegette a határait. De Zaynnek a szeme se rebbent. Úgy látszik nem vette az adást.
-          Az mindig szerencse. – szökdécselt oda kettejükhez Blue és belekarolt Zaynbe. – Mi a téma srácok?
Niall már épp szóra nyitotta a száját, de Zayn megelőzte Őt.
-          Semmi fontos bébi.
-          Hát jó. Akkor beszéljünk valami fontosról. – nagy levegő – Az óta nem beszéltünk. – Zayn arcára fagyott a mosoly. – Tudod, amikor majdnem megöltek miket. Emlékszel? Mi volt ez az egész?
-          Cheyenne, ez most nem jó alkalom.
-          Miért nem?
-          Figyelj, mindent elmondok majd szépen lassan. -  Zayn megremegett az idegességtől.
Blue sem mosolygott már. Elengedte barátja kezét és karba fonta a sajátját. Majd azzal a lendülettel megindult a társaság felé. Egy lenéző „na persze” hagyta el a száját. Zayn a fejét csóválta. Nem nyúlt utána, nem akarta elmagyarázni neki, csak hagyta. A lánynak ez elég rosszul esett, de hát mit tehetett volna? Niall is csak pislogott. Zaynre nézett. Feketén csillogó szemeit ő is rá emelte.
-          Na jó. – adta be a derekát. Enn után indult. Igaz, még mindig nem tervezte elmondani az igazságot. Majd kimagyarázza magát. Ez neki nem lehet gond. Cheyenne Danie mellett ácsorgott sértődötten. Danielle pillantásából egyből tudni lehetett, hogy Enn nem tartotta magában a dolgot. Olyan szúrósan nézte Zaynt hogy az szinte már fájt. – Na ki jön kocsmázni? – kiáltott fel.
Ugyan sokan hallották, de nem vonatkozott mindenkire a meghívás. Csak a szűk körükre. Míg ők hangosan örültek és tárgyalták az este elkövetkező óráit, addig Zayn Blue mellé sétált és átkarolta.
-          Én nem megyek. – szögezte le a lány. Szemével Niallt kereste, aki épp egy másik lánnyal beszélgetett. Olyan volt, mint ő. Csak vadabb, merészebb és belevalóbb.
-          Már hogy ne jönnél. – minél tovább nézte őket, annál jobban fájt a gyomra. Miért érzi ezt? – Hé Rikki! Ti jöttök? – az a lány azonnal hátra fordult, halvány rózsaszín haja hátra libbent, így kilátszott a karján lévő tetoválása. Sokkal menőbb.
-          Már hogy ne mennénk. – válaszolta. A hangja is menőbb.
Enn inkább egy szót sem szólt, csak megvonta a vállát. Zayn tudhatta volna, hogy a két lány nem bírja egymást. Ugyan olyanok voltak mégis teljesen mások. Így Blue végképp nem repdesett az örömtől, hogy ebben a társaságban kell töltenie az estét.
Elgondolkodott a többes számon, aztán leesett neki, hogy Niallről beszél. És Rikkiről.
Oké. El kell mennie. Figyelnie kell őket. Rikkit, őt mindenképpen szemmel kell tartania.
Halotta Niall nevetését, és zavarta, hogy pont ez a lány nevetteti meg.
-          Akkor most indulunk vagy mi? – kérdezősködött. Zaynnek több sem kellett, felcsillant a szeme és elkiáltotta magát ismét.
-          Nyomás srácok, előttem ér oda, annak állom az estét! – Zayn ráérősen indult meg a kijárat felé kézen fogva a barátnőjét. Nem azért mert annyira tele lett volna pénzzel. Bár tele volt. Hanem azért mert tudta, hogy amint felül a motorjára nincs nála gyorsabb. Niall Enn felé indult de Rikki megragadta a karjánál fogva.
-          Te velem jössz. – a fiú válaszolni sem bírt, az apró lány már húzta maga után. – Menjünk a te autóddal. – Rikki nagyon fura lány volt, és erre az imázsára az is rátett egy lapáttal, hogy hezitálás nélkül sétált oda Niall autója mellé. A srác furán nézett. – Ez az egy autó, amit nem ismerek. Csak ez lehetett a tiéd. – válaszolta meg a fel nem tett kérdést. Niall nyitotta az autót, és a lány egyből bevágódott a kormány mögé. – Pattanj be és add a kulcsot. – tette, amit mondott. Hirtelenjében rossz kedve lett. Amennyire szimpatikus volt neki először Rikki most annyira nem.
Felbőgött a motor. Rikki lába már a gázon volt, amikor egy apró kéz megkopogtatta az ablakot. Danie mosolygós arcával találták szembe magukat.
-          Jöhetek veletek? – kérdezte aranyosan.
-          Kurva életbe Dan! Mozogj már! – kiáltott rá. Niallnek az egekbe repült a szemöldöke. Danielle bepattant a kocsiba.
-          Úgy is vesztesz. – mosolygott. Rikki szemei besötétültek. Azonnal a gázra lépett. Niall az ablakon bámult kifelé. Még épp látta, ahogy a királyi pár kilép az ajtón és a motor felé indulnak.
Az autók, motorok sorra bőgtek fel, de Zayn gyönyörű szép Harleyja volt az utolsó.
Rikki száguldozott az utakon. Nem vezetett különösképpen jól. Csak baromi gyorsan. És bár ő szentül hitte, hogy milyen jól vezet, az utasoknak erről más volt a véleményük. Senki nem volt előtte így már szinte érezte a győzelem édes ízét.
Az autóban eleve fagyos volt a levegő Dan mondata után. Hát még milyen fagyos lett, amikor Rikki elé egy motor vágódott be. Zaynék voltak azok. Nem időztek sokáig azonnal tovább is hajtottak. Ez a pillanat mindenkiből mást váltott ki. Rikki kezei ökölbe szorultak a kormányon. Niall gyomra szorult össze. Danie tulajdonképpen oda sem figyelt, csak a telefonját nyomkodta a hátsó ülésről. De akkor mégis megszólalt.
-          Én mondtam. – Rikkinél elszakadt a cérna. padlóig taposta a gázt. Folyton előzött semmi másra nem koncentrált csak a győzelemre, ugyanis utált veszíteni.
Megérkeztek. Kipattantak a járműből és körbenézek. Nincs itt Zayn motorja. Rikki lenézően mosolygott Daniere, majd elegánsan besétált a bárba.
-          Egy Scotch-ot kérek! – Zayn a pultnál állt és rendelt, mikor a többiek beléptek a bárba. Rikki értetlenül nézett maga elé. – Mi van Rikóca? – nevetett Malik, aztán visszafordult a pultoshoz. – Inkább legyen kettő.
Blue a boxban ült. Lassan mindenki megérkezett és helyet foglaltak a lány körül, aki legbelül ült. Zayn megjelent a két whiskyvel. Rikki felállt, hogy beférjen Enn mellé. Szikrázó pillantásokat küldött Zanyre, de ő ezt nem vette komolyan.

-          Mit duzzogsz? – nevetgélt. – Ezt neked hoztam. – nyomta a kezébe az egyik poharat. Rikki szeme sem rebbent, végig Zayn szemébe bámult rezzenéstelenül. Még pislogni sem pislogott. Fogta a poharat és a fölre vágta. – Jól van nem muszáj meginni. – nevetett ismét és beült barátnője mellé. Ezen még Niall is kurtán felnevetett. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése